A Szibériai csárdás című produkcióban magyar hadifoglyok hatalmas elszántsággal igyekeznek előadni a Csárdáskirálynőt egy szibériai hadifogolytáborban. Nem őrültek meg teljesen, bár a próbafolyamat alatt közel járnak hozzá. Pontosan tudják, hogy képtelenségre vállalkoznak, de az életük múlhat rajta. A táborparancsnok nyomatékos kérésének tesznek eleget. Lemaradt Szentpéterváron a Csárdáskirálynő előadásáról, amit ott egyébként Sylvia címen 1917-ben valóban játszottak. Így a derék hadfi valamilyen módon kárpótoltatni akarja magát, ezért ad utasítást a tábori Csárdáskirálynő előadásra, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház produkciójában, a Nemzetiben. Azzal, hogy ha tetszik neki a produkció, a benne részvevőket hazaengedi, ha nem, hát akkor ott fognak megrohadni az elviselhetetlen mínuszokban.
Na képzelhetni, hogy ebből aztán persze lesz szép kis ribillió. Egyrészt ugye nő sehol, tehát a női szerepeket is férfiaknak kell játszaniuk. Másrészt pedig égen-földön nem találni olyat, aki elfogadható szinten énekel, táncol, játszik. Van azonban mindenféle figura, olyan, aki semmi áron nem akar szerepelni, megijed ettől, de hát aztán rádumálják. És van olyan, akinek szintén semmi képessége a színjátszáshoz, de a családja, a gyerekei miatt bedumálja magát a nagyon is alkalmi társulatba.
Ez persze egy rakat helyzet- és jellemkomikumra ad lehetőséget, tobzódnak a groteszkbe hajló szituációk, a nevettető jelenetek, amelyek alapvetően szórakoztatóak. De mind az író, Tasnádi István, mind a rendező, Tasnádi Csaba, éreztetik, hogy mi mindenre képes az ember, ha nagyon megszorítják. És azt is tudjuk, hogy hadifogolytáborokban többször is segítette az elviselhetetlen túlélését a színjátszás, tényleg élvezhettek bizonyos kedvezményeket a táborlakókat és a fogva tartóikat is szórakoztatók. Például Lázár Egontól - aki csaknem 90 esztendős koráig volt a Vígszínház szeretett gazdasági igazgatója, tudhatjuk -, hogy hadifogságban ő maga is rendszeresen fellépett. Mondjuk a Hacsek és Sajót úgy adták elő, hogy nem kávét hozattak a pincérrel, hanem levest írtak a jelenetbe, amit rendre meg is kaptak, és a pódiumon mindig mohón elfogyasztottak.
Különben az Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik a messzeségbe előadásában, mely többek szerint az Alföldi Róbert vezette Nemzeti legjobb produkciója volt, azt a megtörtént eseményt dolgozták fel, hogy egy kis magyar falu színjátszóit a János vitéz előadásáról hurcolták el Szibériába. A produkcióban nekik is az életükért kellett hajmeresztő körülmények között játszaniuk. És Fábri Zoltán kiváló filmjében, a Két félidő a pokolban címűben, egy ukrán táborban, munkaszolgálatosoknak német katonák válogatottjával kell mérkőzést játszaniuk, ugyancsak az életükért, Hitler születésnapja alkalmából.
Kuthy Patrícia primadonnaszerepben FOTÓ: KUNDRY TAMÁS
Írói, rendezői kérdés, hogy mennyire aknázzák ki az ilyen kiélezetten feszült helyzetet. A Szibériai csárdás féltékenységi drámaként indul. A Csárdáskirálynő pesti bemutatójának primadonnája szerelmes a karmesterbe, de a csinos színésznőre fűlik a hadkiegészítő parancsnokság tábornokának is a foga. És ezért a karmesternek behívóparancsot küld, így kerül szegény Szibériába. Ráadásul még azt is elhíreszteli róla, hogy meghalt. Amikor véletlenül kiderül, hogy mégsem így van, a szerelme csapot, papot ott hagyva, meglehetősen kalandos úton elindul utána.
Előtte azonban még ott vagyunk a színházban, látunk a Csárdáskirálynő pesti előadásából egy részletet. Ennek bizony olyannak kellene lennie, ahogy a nagykönyvben meg van írva, hiszen az idillnek, a jólétnek, a profizmusnak a megtestesítője kellene, hogy legyen, mindannak a kontrasztja, amivel Szibériában találkozunk. De itt sincs elegendő ének- és tánctudás, kellően fényes kiállítás, ettől kezdve nem sok jót lehet remélni. És egy ideig nincs is sok jó, kicsit sután kiagyaltnak tűnik a történet, aminek nincs megfelelően száguldó ritmusa, elementáris humora. De onnantól kezdve, hogy elkezdődnek a próbák, beindul minden szélsebesen.
Na, jó, persze női ruhában férfi, az mindig siker a deszkákon. De megmutatják, hogy ez nem csak öröm, hanem kiszolgáltatottság is, míg valaki kényszerűen felhúz egy ilyen ruhát, vív magával, szégyelli a többiek előtt is, alig bír járni a tűsarkú cipőben, szinte meghasonlik. És persze van bénázás az énekléssel, jönnek a fals, hamis hangok tömegével, és hogy milyen ügyetlen táncmozdulatok garmadáját bírják lejteni szegény nagyon igyekvő hadifoglyok, az leírhatatlan. Egyikük annyira nekifeszül, hogy majdnem még spárgát is csinál. A szerelmi jelenetek is törvényszerűen félszegre vagy sete-sután mókásra sikerülnek férfi és nőnek öltöztetett férfi között. És miközben nevetünk, ott a félelem, hogy mi lesz, ha nem sikerül tetszeni, ha a heroikus igyekezet csődöt mond.
Közben az Illyés Ákos által játszott profi karmester vért izzad, meg szenved piszkosul, ő aztán igazán látja, hogy micsoda képtelenség van születőben, de a színész azt is remekül megmutatja, hogy azért elkapja a hév, a hivatástudat, igyekszik maximumra törni, ott ahol ez lehetetlen, és ebből újabb groteszk szituációk kerekednek ki.
Ladányi Andrea koreográfus alaposan megtáncoltatja azokat a színészeket, akik feltehetően amúgy sem állnák meg a helyüket egy profi tánckarban, de láthatóan élvezik, hogy most arra vannak késztetve, hogy leizzadjanak. Csík György jelmeztervező a ruhákkal is növeli a derültséget, ami totálisan eluralkodik a nézőtéren, és ekkor már nehéz hinni abban, hogy valami szörnyűség is történhet. A színészekben ekkorra tobzódik a játékkedv, alaposan kitesznek magukért, poénok hada torlódik egymásra, újabb és újabb lelemények halmozódnak.
Végül pedig a Kuthy Patrícia által megformált primadonna persze megérkezik Szibériába, betoppan a Csárdáskirálynő tábori előadásába, és elszántságával, szerelmének erejével, a többieknek is hitet adva, sikerre segíti a bukásra álló produkciót. Van boldog vég, jöhet a megérdemelt szabadság. De azért a produkció a nagy örömködés közepette érezteti, nincs akkora szabadság, hogy ne kerülhessünk bármikor képtelen, tragikomikus helyzetbe, amikor a hajunknál fogva kell magunkat kihúzni a csávából, és olyasmit muszáj csinálnunk, amiről mi sem gondoltuk, hogy bár ügyetlenül, de azért mégiscsak képesek vagyunk rá.
