Bartis Attila író, fotográfus legújabb regénye, az ősz végén a Magvető Kiadó gondozásában megjelent A vége című kötet bemutatójára telt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumnak otthont adó egykori Károlyi-palota díszterme. A József Attila-díjas íróval Horváth Csaba irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója folytatott meglehetősen kínosra sikeredett beszélgetést. Tény, hogy Horváth, aki hosszú ideje jól ismeri a szerzőt és az életművet, értő olvasó, de egy beszélgetés levezetése, a kommunikáció mederben tartása, a jó kérdésfeltevés és az izgalom fenntartása nem sikerült neki. Láthatóan feszélyezve is érezte magát, a társalgás elején konstatálta, hogy milyen szép számban gyűltek össze az érdeklődők, majd megjegyezte, hogy élő internetes közvetítésre nem is számított. Aztán bevezette azt a mondatot, ami predesztinálta az est sorsát: nem a női lapok és az irodalmi lapok szokásos kérdéseit fogja a szerzőre zúdítani.
Helyette Bartis Attila talán leghíresebb művének, A nyugalom című 2001-ben megjelent regénynek író-olvasó találkozóról szóló részletével indított. Ebben az idézetben a szerző karaktere hangján arról szól, hogy az írók állandóan az elcsépelt kérdéseket kapják az ilyen eseményeken: azt, hogy miért ír, hogy min dolgozik mostanában, elégedett-e az eddigi eredményével és hasonlók. Csakhogy a mostani esetlen beszélgetés sem volt különb, a kelleténél több néma pillanattal, nehezen megválaszolható kérdéssel, nézői fejcsóválásokkal tarkított társalgás akár újraihlethetné a szerzőt. Azt azonban mindenesetre megtudtuk, hogy az indonéziai Jáva rendkívül meghatározó hellyé lépett elő Bartis Attila életében, konkrét honvágyat érez a sziget iránt. Mint ismeretes, legfrissebb regényével, A vége cíművel 2002 nyarán kezdett el foglalkozni, javát pedig Jáván írta. Mint elmondta, kétszer tartózkodott Kínában, mindkét alkalommal irodalmi tárgyú meghívásból, s ezen utak alkalmával fogalmazódott meg benne az igény, hogy huzamosabb ideig távol legyen az öreg kontinenstől. Jávát pedig azért választotta, mert barátai itt éltek. „Félreértés ne essék, nem vagyok Távol-Kelet szakértő, nem ástam bele magamat a kultúrába, a művészetbe. Buddhista országba szerettem volna menni, ehhez képest az egyik legnagyobb muzulmán országba lyukadtam ki” – mondta.
Hozzátette, mivel nem turistaként tekintett magára, közel két hónap után hétköznapi életet tudott élni. Az ott töltött idő java részét a regényírásnak szentelte, bár a kiutazáskor még nem tudta, hogy azért utazik, hogy regényt írjon. Persze, alapvetőleg íróként tekint magára és íróként is él, tehát sejthetjük, hogy nyilvánvalóan meg volt az alkotás szándéka, még ha a legelején nem is tudatosult benne. Ázsiában rengeteg tapasztalattal szembesült, ezek révén nyilvánvalóan valamilyen szempontból más fénytörésben látja a társadalmi kérdéseket, a migránsválságot. „Fontos, hogy kiszakadjunk a zsidó-keresztény hagyományokból, onnét nézve nagyon abban élünk, hogy mi vagyunk a világ közepe, holott ez nincs így. Más perspektívából látjuk a szegénységet, csakhogy ott nem hagynak éhen halni, és a nélkülözés ellenére meg lehet őrizni a méltóságot, így a szegénység nem is jelenti föltétlenül a méltóság elvesztését. Nem jelenti föltétlen azt, hogy kirekesztenek a társadalomból, hogy leköpnek és utána te is leköpsz mást” – jelentette ki. Mindezt azért tudja ennyire élesen megfogalmazni, mert Jáván egy izolált, nem turistáknak fenntartott övezetben, a muszlim negyed közepén, nem messze az imámképzőtől élt.
Mivel A vége című regény egy Erdélyből a magyar fővárosba került fiatalemberről szól, akinek az édesapja fotóművész, s aki maga is azzá válik, értelemszerűen az életrajzi kapcsolódás és a fotózás is terítékre került a beszélgetésen. Bartis családjával együtt tizenhat évesen települt át Marosvásárhelyről Budapestre, azt követően, hogy apjának megvonták román állampolgárságát. Művének keserű főhőse, Szabad András szintén kényszerű perspektívaváltás áldozata: apját munkaszolgálatra viszik, internálják a családot, az ’56-os forradalom idején pedig egy brit napilap jóvoltából címlapra kerül az a felvétel, amelyen az apa a sarki kifőzde levesestányérjait helyezi a macskakövekre, közvetlenül az érkező szovjet tankok elé, hogy azokat megállásra kényszerítse. A világ, amelybe a felnőtté válás küszöbén álló fiú áll, olyan plasztikus egyszerűségben elevenedik meg a kötetben, mintha azokat a képeket írná le, amelyeket lefényképezett. Talán így is van, hiszen a fejezetek nélküli, hatszáz oldalas könyv bekezdései előtt zárójelbe téve szerepel az adott leírás témája, és az elbeszélő csak a legfontosabb tények érzékeltetésére szorítkozik. Akárcsak a regény olvasása, úgy az élő párbeszéd alkalmával is bebizonyosodott, Bartis minden egyes szavát, gondolatát alaposan megfontolja: élőszóban lassan, visszafogottan, írásban a lényeget markolva beszél.
„Az emlékezés biztosan összefügg az írással. Történet esetében lehet fikcionálni, de olyan érzelemről, aminek a csírája nincs meg benned, arról nehéz írni” – mondta Bartis. Számára fontos az általa következetesen hol énérzetnek, hol az angol kifejezés magyarosításából nyert self-érzetnek nevezett érzés. „Amikor egy szál magad üldögélsz egy szobában, egy kertben vagy bárhol, ahol nincs külső kontroll, nem kell reagálnod a világra, nem kell kommunikálnod a világgal, akkor számít, hogy tulajdonképpen hogyan érzed magadat. Az én esetemben körülbelül tizenhat éves korom óta ez nem változott” – bár hozzátette, nyilvánvalóan az átélt tapasztalatok, a tudás is formálta.
A fotózás, amely visszatér több művében, ilyen hangsúlyosan még egy alkotásában sem szerepelt. A negyvennyolc éves szerző munkájában kifejezetten egy fényképező embert állít a középpontba, a regény felépítése is ehhez igazodik. Bartis Attila a PIM-ben megosztotta a közönséggel, hogy harminc éve fogott először az íráshoz hasonló művészi, kompozíciós igénnyel fényképezőt a kezében, de nem volt előre eldöntve, hogy fotós lesz könyvének elbeszélője. Arra, hogy mégis miért fotóművészről írt, egyértelmű választ nem adott. Habár az irodalom és fotóművészet összekapcsolása nem evidens számára, mégis gyakran megteszi. Ha éppen nem íróként, akkor fotóművészként. A séta című, irodalmi betörést hozó regénye idején rendezett kiállítása íróportrékat vonultatott fel, amelyek mellé pályatársak alkalomhoz írt szövegeit és nőportrékat helyezett.
Persze, a regény nem csak a fotózásról szól, ami Bartis szerint a szemmel látható és a szemmel nem látható határán áll. Mesél életről, keresésről, elnyomásról, halottainkról is. A vége bemutatja azt is, hogy a gyerekek nem ugyanolyanok, mint a szülők, hogy ennek ellenére bizonyos dolgok átöröklődnek. Egyben szól arról is, hogy mindennek többféle értelmezése van, sőt Bartis szerint csak féligazságok léteznek.
Bartis Attila számára nem csak A vége miatt volt fontos az elmúlt időszak, egy hete tartották a Rendezés című előadás premierjét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, ahol a saját szöveg ősbemutatója egyben a szerző első rendezése is volt. „Három és fél héten keresztül kizárólag olvasópróbákat tartottunk napi nyolc órában. Nem a szövegtanulás miatt, hanem azért, hogy megtaláljuk azokat a szituációkat, érzéseket, amik zsigerből jönnek, amik hitelesek. Elég bonyolult a darab szerkezete is, ezért nagyon másképpen működött ez a felkészülés, mint egy átlagos próbafolyamat” – árulta el a Népszava kérdésére. Hozzátette, ha nem saját műről lett volna szól, nem igazán érdekelte volna a felkérés, amelyet annak köszönhetett, hogy egy másik műve színpadi bemutatóját követően azt mondta, szívesen kipróbálná a rendezést.
