Végre kezd a közbeszédben helyet kapni a rendkívül alacsony magyarországi munkabér színvonal. Az MSZP végre napirendre tűzte az egyik, vagy talán a legfontosabb kérdést. Jellemző, hogy a pártrivalizálás okán egyedül maradt, sőt riválisai egyenesen nevetségesnek és populistának tartják Tóbiás felvetését. Pedig Tóbiás jár a jó úton.
A munkabér mértéke sok közgazdasági érv és szempont alapján magyarázható. A magyar gazdaság termelékenységének, hatékonyságának alacsony voltától kezdve a hozzáadott érték kicsinységéig. Ha az alacsony munkabér okai valóban csak ezek lennének, ehhez egy alacsonyan fizetett munkavállalónak mi a köze? Talán ő tehet arról, hogy mindenkori kormánya olyan adórendszert működtet, ami gazdaságösztönzés helyett kizsigerel? Talán ő tehet arról, hogy az elvont adókat a kormánya Európa legköltségesebb és legkevésbé hatékony államigazgatásának fenntartására fordítja? Talán ő tehet arról, hogy az európai átlaghoz képest kiugróan magas az állami újraelosztás mértéke, hatvan százalék feletti, ami nem más, mint az állampolgári zsebekben való turkálás? Kormányzati hozzáállást illetően beszédes adat az is, mely szerint az átlagos uniós GDP-nek a hatvan százalékát teljesíti a magyar gazdaság, a bérek pedig csak az EU átlagának negyven százalékát teszik ki. Hol a hiányzó húsz százalék? A mészárosok, vajnák és garancsiak zsebében.
Az alacsony munkabér pedig nem más, mint kemény értékítélet. Elsősorban az az állam mond lealacsonyító értékítéletet polgárairól, amely éppen ilyen adó és újraelosztó rendszereket működtet és életben tart. De kemény ítéletet mond az a társadalom is, amelyik állampolgárai - mondhatnám polgártársai - kihasználását, leminősítését szó nélkül tűri. Az igen csekély közéleti hanggal és érdekérvényesítő képességgel bíró szakszervezetek semmilyen aktivitásának köszönhetően az érintettek, az alulfizetettek, ki vannak szolgáltatva a hatalomnak. Akiknek lenne módjuk az érdekükben szólni, a régi jó közmondás szerint viselkednek: „ne szólj szám, nem fáj fejem.” Nem jó a hatalmasságokkal ujjat húzni. Sőt örülnek, mert az személyi jövedelemadó csökkenésnek - ellentétben az alacsony jövedelműekkel -, ők a haszonélvezői. Azzal, hogy az SZJA csökkentés nem emel bért, csak a meglévő munkabérből juttat többet, mit sem törődnek. Pedig az igazi változást az hozná, ha a munkaadókat terhelő adókat és járulékokat csökkentené a kormány. Akkor a munkaadó, az államnak történő befizetés helyett, a dolgozóinak fizethetne többet. Az állam meg működjön olcsóbban, és főleg ne szórja az adófizetők pénzét.
A legsúlyosabb értékítélet azonban az, amit a munkavállaló, vagy alkalmazott - talán soha sem kimondva - önmagáról állít. Ennyit érek. Harmadát-negyedét annak, amit az osztrák, a német, az angol és sorolhatnám Európa szerte dolgozó kollégáimat. Velem van a baj. A politika tévedhet, de a társadalom nem. Hiszen így megy ez legalább száz éve. És elhiszi, hogy csak ennyit ér. Kizártnak tartja, nem hiszi el, hogy megeshet az a furcsaság, ha ő itthon 40-60 ezerért mosogat, akkor ezért Ausztriában ezer eurónál is többet kaphatna. És csak csóválja a fejét, ha azt látja, vannak, akik itt hagynak csapot-papot, és útra kelnek. No de mindenki nem kerekedhet fel! Így is űrül az ország, már több mint félmillióan választották ezt az utat.
A bevándorlást ellenzőknek ez rossz hír, de az eltávozók helyére valakiknek be kell állniuk. Eleinte erdélyi és kárpár-aljai magyarok jöttek, mert az itteni alacsony bér is jobb volt, mint az otthoni éhbér. Ma már ők sem hozzánk jönnek, tovább mennek, jobb helyekre. Ugyan az történik, ami a XIX.-XX. század fordulóján Erdélyben történt, és ami megalapozta Trianont. A földnélküli nincstelen parasztok, az erdélyieket is beleértve, közel 1,4 millióan hajóztak ki Amerikába. Helyüket, hiszen a gazdátlanul hagyott földet művelni kellett, a sokkal igénytelenebb, a még nagyobb nyomorhoz szokott román parasztok foglalták el. Akik között Trianon után 2,9 millió katasztrális hold földet osztott ki a román kormány, megtéve azt, amit az előző magyar kormányok egyike sem tett meg.(Kovács Imre: A néma forradalom 51.old)
Nem értékítélet, tény: a kivándorlok helyére mindig a rosszabb sorból, az igénytelenebbek jönnek. Magyar vendéglő helyén kínai nyit éttermet, mert neki megéri az, ami a magyarnak már nem. A sütöde tulajdonosa, legyen bármi a cég neve, majdnem biztos, hogy albán pék lesz. Egyébként ért is ahhoz, amit csinál. De eszébe ne jusson bárkinek őket hibáztatni. Ők csak jöttek, és kitöltöttek egy űrt. De az űrt mi csináltuk, a mi kormányaink teremtette a helyzetet. A mi miniszterelnökünk szava járása: „a magyarok hátán szíjat lehet hasítani, csak nemzeti színű legyen a szíj.”
Beteg nemzet a magyar. Beteg, mert szó nélkül tűr. Beteg, mert önbecsülésének politikai akarattal előidézett hiányát nem lehet kormányzati magyarkodással pótolni.
A bér tehát nem csak az elvégzett munka ellenértéke, több annál, kormányzati és társadalmi értékítélet. Jogtalan és igaztalan értékítélet. Mert olyanokról ítél, akik nem előidézői, nem létrehozói, hanem csupán elszenvedői a mai állapotoknak. Legalább négy millióan vannak. A magyar lakosság több mint negyven százaléka.
A bérben kifejezett értékítélet nem őket, hanem a felettük ítéletet mondókat minősíti.
