A 80-as évek elején fültanúja voltam egy kollégám és kevéssé népszerű főszerkesztőnk közötti beszélgetésnek. A munkatárs anyukája kórházba került, és a főnökasszony – civilben egy miniszter felesége – őszintén aggódva érdeklődött, hogyléte iránt. Ő meg keserűen mesélte, mennyi pénzt kellett adni az orvosnak, hogy rendben legyen anyuka dolga. A főszerkesztő mélyen felháborodott, és számon kérte, hogy ha ilyesmit tapasztalt, miért nem írja meg az újságban? A kolléga ezek után dühödten csak annyit dörmögött nekünk a folyosó sarkában: ez tényleg ilyen hülye?
Arról jutott mindez az eszembe, hogy olvasom a 444-en: lemondott a litván egészségügyi miniszter asszony. Tudniillik Litvániában patália tört ki, miután Rimantė Šalaševičiūtė szociáldemokrata tárcavezető egy interjúban megemlítette, hogy egyszer pénzt adott egy orvosnak. „Igazság szerint öt vagy hat évvel ezelőtt adtam egy borítékot egy orvosnak, mert - hiába próbáltam rábeszélni - egy közeli rokonom nem volt hajlandó kés alá feküdni egészen addig, amíg nem fizettünk előzetesen a sebésznek”.
A minisztert az államfő, az ugyancsak szocdem miniszterelnök, és további párttársai is lemondásra szólították fel, amit meg is tett.
És most itt egy nálunk elképzelhetetlen mondat következik: „az ügyészség jelezte, hogy korrupció gyanúja miatt már meg is hallgatta a minisztert az ügyben”.
Ne keressünk tanulságot, párhuzamot az eset kapcsán, legyen elég a fentiek szikár közlése. Hiszen nálunk egészségügyi miniszter sincsen.
