Kiskoromban, mint a többi gyereket is az intézetből, ki-kivittek minket nevelőszülőkhöz. Volt akit aztán örökbe fogadtak, volt, aki újra visszakerült az intézetbe. Egy ilyen alkalomra határozottan emlékszem, pedig csak 3-4 éves lehettem. Nagy tél volt, nagyon hideg. Kis lámpa körül felnőtt emberek kártyáztak ezen a szombat estén. Aztán másnap visszavittek az intézetbe. Annak idején minden felnőtt nőben az Édesanyámat kerestem, és a szeretetet. Ez a hölgy nagyon sírt, mikor visszavittek. Öleltem a nyakát, nem akartam elengedni, és odaadtam neki a fél pár kesztyűmet, hogy ne sírjon.
„Visszajövök Édesanyám, ne sírjon. Ezért hagyom itt a kesztyűm, hogy tudja, biztosan visszajövök. Ez az ígéretem, drága Édesanyám, hogy visszajövök.” Aztán sosem láttam azóta. Néhány éve egy hölgy hívott fel sírva, hogy én vagyok-e Rostás Árpád. Mondom, hogy igen. Nem haragszom-e, ha mesél valamit. Sírva mondta el a telefonba, hogy 50 éve ő volt, aki elvitt magához, és otthagytam a kis kesztyűmet nála. Egyből tudtam, hogy kiről van szó. Megkérdeztem, hogy miért vittek vissza az intézetbe, mondta, hogy mert látták, cigány vagyok, és így nem tudtak vállalni. Azóta lelkiismeret furdalása van. Olvasott rólam az újságban, hogy ismert asztalos, restaurátor lettem, nagyon büszke rám, hogy mire vittem az életben. És hogy tudnom kell, hogy az a kis kesztyű azóta is megvan, meghagyta a családjának, ha meghal, temessék el vele a koporsójába. Mondtam neki, hogy nem haragszom rá, örülök, hogy megkeresett.
Sajnos a telefonszáma elveszett, de van már információm, hogy merre induljak, hogy megtaláljam, egyszer még találkozni szeretnék ezzel a kedves hölggyel. Bízom benne, hogy még egészségben megtalálom, és láthatjuk egymást Isten segítségével.
