;

Európa;menekültek;fotelforradalom;

- Tudunk ember maradni

A nagy közösségi oldalakon fotelforradalom indult a menekültek ellen és mellett. Van, aki Európa jövője felett érzett aggodalma miatt nem engedte volna be a menedékkérőket, volt, aki a kereszténységet féltette. Számos férfi mély aggodalmát fejezte ki, hogy ezek a patás ördögök idejönnek, és megerőszakolják a nőket, eladják a kislányaikat. Akik a keresztényi szeretetet próbálták érvként felhozni a menekültek mellett, azonnal hazaárulók lettek, és kötelességük lett volna befogadni legalább 10 muzulmán családot, akik természetesen majd éjszaka elvágják a torkukat.

Amióta a menekülthullám véget ért itt Magyarországon, azóta tucatnyi olyan előadáson vettem részt, ahol az önkéntesek, segítők, szervezők mondták el tapasztalataikat, gondolataikat, érzéseiket arról a három hónapról, amíg az ország a menekülthullám lázában élt. Pozitív, és negatív beszámolót is hallottam, volt személyes tapasztalatom is, hisz jómagam segítőként a volt Köztársasági téren, és a Keleti pályaudvaron is megfordultam. Az előadásokra azért mentem el, mert kíváncsi voltam, vajon mások hogyan, miként élték meg azt a pár hónapot. De leginkább az érdekelt: mi ment végbe a társadalomban, amit kívülről erősen befolyásolt a kormány gyűlöletkampánya?

Döbbenetes volt látni, miképpen esnek szét családok, szakadnak meg barátságok, közösségek. A kormány elérte a célját. Az emberek rosszabbik énjét volt képes felszínre hozni az által, hogy a tudatlanságukat kihasználva, a médiát befolyásolva, a miniszterelnök önmagát „végvári vitézként”, Európa megmentőjeként tüntetve fel, a magyarokat hősnek, erősnek és bátornak nevezte, akik nem adják a kultúrájukat, a hazájukat. Ez a fajta hozzáállás egész Európát képes volt megosztani.

Néhány nappal ezelőtt egy olyan beszélgetésén vettem részt, ahol még utoljára, mindenki elmondhatta, hogy érzi most magát. A hangsúly a „most” szócskán van.

A helyszín a Népszínház utca egyik sikátorának legsötétebb, legeldugottabb katakombájának leghátsó csücske volt. A szűk folyosón félkarú, féllábú, lefejezett babák, törmelékek, üres flakonok. Szívem szerint visszafordultam volna, de a kíváncsiságom erősebb volt. Negyed óra elteltével a kis, fűtetlen helyiség megtelt mosolygós, jókedvű fiatalokkal A bemutatkozó kör után az első kérdés az volt: ki mit érez most?

A házigazda, egy 50 feletti férfi sírva fakadt, hatalmas könnyek folytak le az arcán, megszeppenve szipogott, miközben arról mesélt, hogy soha, senkitől annyi szeretetet, ölelést nem kapott, mint ezektől az emberektől ezalatt a 3 hónap alatt. Csatlakozott hozzá egy négy gyerekes anyuka, aztán szépen sorban mindenki körülöttem. Történeteket meséltek erről a pincéről, sztorikat arról, hogy hány anyuka, kisgyermek és öreg töltött itt egy-egy éjszakát, s míg a fáradtak aludtak, a többiek beszéltek azokról a szörnyűségekről, ami elől menekültek. Minden segítőnek lett egy, vagy két családja, akire ma is szeretettel gondol, és akikkel mai napig tartja a kapcsolatot. Miután vége lett a találkozónak, szégyenkezve indultam haza, eszembe jutott egykori tanárnőm mondása: „Ellenség az, akinek nem hallgattuk meg az élettörténetét”.

2015 nyarán, a hozzánk érkező menekültek elöl lezártuk a határt. A halál földjéről jöttek, a terrorizmus elől. Hittek az Európai demokráciában, a szabad életben. Elhagyták azt az országot, ahol születtek, ahol szüleik sírja található. Minden gyökeret elvágtak, embercsempészeknek kiszolgáltatva, az életük kockáztatásával eljutottak ide, ahol szöges dróttal, kerítéssel, katonákkal, elzártuk előlük az utat.

Voltak, akik heteket töltöttek a pályaudvarokon. Semmiféle összetűzés, rendbontás nem írható a számlájukra. Amikor aztán nem bírták tovább, felálltak, és gyalog indultak a határ felé. Nem törtek, nem zúztak, nem bántottak senkit.

Mi mégis gyűlöljük őket, mert ha másképpen tennénk, hazaárulókká válnánk. Még az esztergomi érsek is embercsempésznek nevezte azt, aki menekülteket fogad be. Vajon elítélhető-e egy olyan társadalom, ahol felsőbb parancsra, a médián keresztül manipulálva az embereket, hátat fordítunk egy menekülő, kiszolgáltatott csoportnak? Amikor ott, abban a hideg helyiségben hallgattam a mesélőket, rájöttem, hogy a magyar társadalom legnagyobb baja, hogy szeretethiányban szenved.

Valami ilyesmit fogalmaztak meg a korábbi beszélgetések résztvevői is, amióta elmentek a menekültek, az ő életük ismét üres, céltalan lett. Abban a három hónapban ezek az emberek úgy érezhették, hogy fontosak voltak. Ezek az emberek, akik mellett minden nap elmentünk, és észre sem vettük őket, most hirtelen az események középpontjába kerültek. Amikor reggel felkeltek, és elindultak, tudták, hogy valahol nagyon várják őket. Egy mosolyért cserébe ölelést kaptak. Figyeltek rájuk, kíváncsiak voltak rájuk. Számítottak. Végre volt célja az életüknek.

Gyönyörű hegyeink, tavaink vannak, évente milliók érkeznek ide, hogy megcsodálják a Parlamentet, a Citadellát, sétálgathassanak a Váci utca kivilágított üzletsorai között, fürödhessenek a gyógyvizeinkben, megmártózzanak a Balatonban. Magyarország befogadó, vendégszerető ország hírében állt. Most nem mutathattuk ki a bennünk lévő szeretetet, együttérzést, mert akkor árulónak, embercsempésznek bélyegzett a kormány. Hagytuk, hogy a hatalom ne segítsen, hátat fordítson, kerítést húzzon. Nem ellenkeztünk, nem tettünk semmit. A menekültválság tovább mélyítette az ország kettészakadását. Ha másra nem, ez a konfliktus arra mindenképpen jó volt, hogy kis időre a romák, a hajléktalanok, a szegények, a rokkantak és zsidók iránt érzett gyűlöletet háttérbe szorítsa. A kérdés csak az, ha megszűnik a közös ellenség, ha végleg sikerül „megvédeni” az országot a betolakodóktól, akkor ki ellen fordul majd megint a társadalom?

De ne menjünk ilyen messzire. Mint volt segítő elmondhatom, az elmúlt nyári és őszi eseményeknek van egy nagyon pozitív hozadéka is. Egyrészt komoly barátságok, ismeretségek születtek, másrészt az egykori segítők közül jó néhányan most a magyar szegényeket és hajléktalanokat támogatják. Két olyan csoportról tudok, amelynek vezetői aktívan részt vettek a menekültek élelmiszer ellátásában, gyógyításában, utaztatásában, egyikük még mindig egy athéni menekülttáborban segédkezik. A másik csoport tagjai járják a vidéki, elhanyagolt, lecsúszott szegény településeket, élelmiszert, tüzelőt, meleg ruhákat osztanak.

Még ha titokban, ha nem is nyilvánosan, nagyon sok ember még mindig segíti adományokkal, ruhákkal, élelmiszerrel, pénzzel ezeket a csoportokat. És jó dolog látni, hogy van remény, hogy ha az állam nem is, mi magyarok segítőkész emberek vagyunk. Képesek az összefogásra, a segítségnyújtásra.