Pár négyzetméter a világmindenség A szoba című film két főszereplőjének. A szűk teret behatároló falakon túl már csak a világűr létezik az ötéves kis Jack szerint, aki a mamájával ebben a szűkre méretezett és szigorú biztonsággal lezárt apró mindenségben él. Ma, azaz a mama fiatal nő, húszegynéhány éves, és a szűkös összetevőkből éppen születésnapi tortát készül sütni a kisfiának, hogy megünnepeljék Jack 5. születésnapját. Szorongató klausztrofóbia uralkodik, ahogy a kamera fokozatosan bejárja a nyomorúságos teret: ágy, asztal, szekrény, szabadon álló fürdőkád a teljese berendezés. És van egy szőnyeg is, aminek később fontos szerepe lesz kettőjük sorsának alakulásában. A torta miatt Jack csalódott, hogy gyertya már nem jut rá, s megtudjuk, hogy van valaki kívülálló, aki nem hajlandó ilyesmire költeni.
A kezdő képsorok feszült, szorongató hangulatában meghökkentően meleg, emberséges érzést ébreszt anya és fia egymás iránti meleg szeretete, összetartozása, egymásra utaltsága. Még homályban van, hogy hol is vagyunk, hogyan is kerülünk ide, s mi végre pereg a fura játékos-komoly párbeszéd az űrről, a marslakókról, az egyetlen tetőablakon látható kékes égboltról. A dublini születésű Lenny Abrahamson, akinek a legjobb rendezői Oscar-jelölése alaposan meglepte a kritikusokat, egyszer már egy korábbi filmjével ugyancsak meglepetést keltett.
Akkor az alternatív filmekért rajongókat egy csapásra meghódította a hatalmas papírmasé fejű zenész főhőse, a címszereplő Frank, s az abszurd különcség képben és mesében kultuszfilmmé is emelte 2014-es munkáját. A szoba tökéletesen más fajta film, távolról sem olyan intellektuális, inkább az emóciókat veszi célba. Amannál jóval mélyebb érzelmeket mozgat, a döbbenet mellett a meghatottság és együttérzés talán a legelemibb nézői reakció, amit Abrahamson filmes története ébreszt.
Alapja Emma Donoghue öt éve megjelent regénye, s maga az írónő tette át történetét az elrabolt és fogva tartott fiatal lányról és kisfiáról a mozivászonra. (Ő is kapott egy Oscar-jelölést ezért.) A film első része kizárólag a hermetikusan zárt tenyérnyi szobában játszódik, s szinte csak a két főszereplő intim együttléteinek hétköznapi mozzanatai peregnek. Az animációs filmeket játszó tévé, a szőnyegen végzett reggeli tornagyakorlatok, esti lubickolás a fürdőkádban, s aztán a lefekvés. Ami a klausztrofóbiás hangulatú képek közé újabb döbbenetet és értetlenséget csempész, az az éjszaka. Ma a heverőre fekszik, Jack viszont a szekrény aljában neki megvetett fekvőhelyre, amire Ma rácsukja az ajtót.
Abrahamson mesterien adagolja az információkat, fokozatosan hullik le a szorongató titok anya és fia mindennapos tevékenységének természetellenes furcsaságairól, s lesz egyre ijesztőbb valósággá a sejtelem. Fokozatosan válik világossá, hogy ők ketten foglyok, kemény acélajtó és csak elektronikus kóddal nyitható zár választja el őket reménytelenül a fal túlsó oldalától – azaz, a nagyvilágtól. Rendezés és forgatókönyv egyaránt kiérdemli az Oscar-jelölést a film első részének mesteri drámájával. A néző úgy érti meg és fedezi fel kettőjük nyomorúságos létezésének titkát, s jut el az igazsághoz, ahogy az ötéves Jack.
Ahogy a kisfiú a szekrényajtó résein kilesve meglátja a mamájától sokat emlegetett „öreg Nick” szőrös lábát, meghallja durván parancsoló hangját, s bár nem érti, de veszélyt sejtve hallja az anyja ellen estéről-estére elkövetett erőszak ágyi neszeit – az drámai, szívszorító, horrorisztikus. Jacknek Ma elmondja, hogy a falon túl folytatódik a világ, és a falevél nem a tévében létezik, hanem a valóságban, s ahogy ketten eközben egyre inkább összekapaszkodnak lélekben, az valóban remekül megoldott filmes és színészi teljesítmény. Ahogy a kisfiú elképesztően bizarr és feszült megszöktetése is (ebben van fontos szerepe a szőnyegnek), majd mindkettőjük szabadulása a kertvárosi udvar börtönné alakított fészeréből.
Amikor mesteri hatásfokkal működik egy film, nehéz szétszálazni, kinek mi az érdeme benne. Mert Abrahamson rendezői érzékenysége nehezen képzelhető el Danny Cohen operatőr remeklése nélkül a klausztrofóbiás képekkel és az emberi arcon megjelenő érzések intim megvilágításával. A most 26 éves Brie Larson az elrabolt és évekig elzárva tartott fiatal nőt alakítva, illetve a gyerekét az erőszaktevőtől vadállati ösztönnel és sikoltó borzadállyal távol tartó anya szerepében minden színészi eszközt félredob. Éli a szerepét, a sorsát, az érzéseit. Larson tíz éves kora óta áll kamera előtt, de igazából nehéz lenne kiemelkedőt említeni a számtalan film- és televíziós szerepéből. Most azonban rendkívüli beleélő képességgel hozza elénk a megalázott, de a fia szabadulásáért végsőkig elszánt ember nagyságát. A kis Jacket játszó kisfiú, Jacob Tremblay igazság szerint ott kellene hogy álljon majd Larson mellett, ha tényleg övé lesz az Oscar.
A film második része kemény és kegyetlen konfliktusokat hoz. A szabadság, a visszakapott szerető-óvó családi környezet az eddig elfojtott óriási lelki traumák kirobbanását hívja elő, a kétségbeesést, a szégyent, a kiúttalanság érzését. Ez a második rész bonyolultabb, de a filmen inkább szétesőbb, direkten érzelemre hatóbb, mint a horrorisztikus börtön. Nagy érdeme viszont a filmnek, hogy nem a bosszú liheg elő. Helyette nagy belső harc, az emberi önbecsülés megtalálása itt a tét. Ez, lássuk be, keményebb dió.
A szoba (****)
