A magyar közállapotok már-már pocsolyára emlékeztető állóvízre kezdtek hasonlítani, amikor a honvédelmi miniszter – aligha Orbán Viktor tudta nélkül, főként nem ellenére – megint felkavarta azt. Most talán nem csupán azért, mert a kormányfő nem szereti a statikus helyzeteket, bár rendszerének belső logikája azt diktálja: csak akkor érezheti kezében az irányítást, ha időről-időre ő maga hozza mozgásba a rendszert, s így uralja annak kommunikációs terét, a közvéleményt.
Az alaptörvény hatodik módosításának terve nem az Európát fenyegető nemzetközi terrorveszély miatt született meg, amivel magyarázzák. A terrortörvény tervezetét belpolitikai megfontolások hozták világra, bár az ellenzék továbbra is bénult, megosztott, hiteltelen, mozgósításra képtelen. Aminek nemcsak a tehetségtelenség az oka, hanem az is, hogy önmagát pacifikálta, amikor a „parlament” részeként esküt tett a fideszes alaptörvényre. Ami pedig a civilek morgását illeti, a hatalom láthatóan úgy gondolja, hogy mind az orvosok, mind pedig a pedagógusok mozgolódását némi személyes nyájaskodással még le tudja szerelni. Hogy a kormányzat e mosolydiplomáciával nem vesztett-e ütemet, az napokon-heteken belül kiderül. A terrortörvény nem a ma, vagy a holnap, hanem a holnap után bekövetkezhető és minden valószínűség szerint be is következő események "kezelését" volna hivatott szolgálni.
Az Európai Unió mostani formájának felbomlása, az ezt követő gazdasági-politikai zűrzavar az egyetlen ma várható olyan helyzet, amely akkora felhatalmazást követelne meg, mint amilyet csak a különleges állapot nyújthat személyesen Orbán Viktornak. Minden más külső fenyegetettség kezelhető volna az alaptörvény adta mostani lehetőségekkel, amelyekkel viszont nem biztos, hogy úrrá lehet lenni az Unióból való bármilyen formájú távozásunk esetén feltételezhetően kirobbanó belpolitikai feszültségen.
A kétharmados terrortörvény – az ellenzék tiltakozása, a szocialisták távolmaradása ellenére - a Jobbik szavazataival simán át is ment volna a Házon, ám a Jobbik hirtelen nemet mondott, s négyötödös parlamenti többséghez kötné a terrorveszély-helyzet kormányra bízott kihirdetését.
Ez többről szól, mint hogy a szélsőjobb párt nem veszi vállára a döntéssel járó, és nemcsak a demokratikus ellenzéket, a polgári jogokat, a sajtót, hanem az ő létét is közvetlenül veszélyeztető felelősséget. Szól arról is, hogy a párt alighanem nagyobb zsarolási potenciált lát az alaptörvény megszavazásában, mint ahogyan az az első pillanatban számára tűnt. Túl gyors következtetés volt, hogy a Jobbik már csak azért is megszavazza a módosítást, mert ha hatalomra kerülne, élhetne vele, hiszen az még csak a bizonytalan jövő, míg a Fidesz benn ül a hatalomban és abban a pillanatban élhetne a lehetőséggel, ha rá nézve veszélyesen megerősödik bármely más politikai erő.
A felhatalmazási törvény terve itt megakadt. A Jobbik pontról pontra tárgyalni akar saját módosító javaslatairól, ami feltételezi, hogy a kormánypárt egyenrangú félként kezeli. Azaz a parlamenti támogatásért cserébe gyakorlatilag lemond Kovács Béla eddig bizonyítatlan kémkedési ügyéről, a párt orosz pénzelésének vádjáról (miközben a Fidesz sokkal többet kap Vlagyimir Putyintól, mint amennyit kaphatott a szélsőjobb).
Más a demokratikus ellenzék helyzete, amely tárgyalhat ugyan a Fidesszel, de nem nagyon van miről. Hiszen semmiképpen nem mehetnek bele a parlamentáris jogállam maradékának felszámolásába. A hatalom persze elfogadhatná a szocialista tervezetet, vagy az LMP javaslatait, de akkor éppen azt nem érné el, amit akart: a különleges felhatalmazást. A teljhatalmat. Ha a hatalom mégis engedne, és a demokratikus ellenzék megszavazná az alaptörvény módosítását, akkor végleg foglya maradna a parlamentarizmus nélküli parlamentnek, és a kormány által egy Európa nélküli Európában rákényszerített rendkívüli állapotnak.
Ha mindezek ellenére néhány képviselői szavazat kockázatos megvásárlásával a Fidesz mégis keresztülveri a Házon a felhatalmazási törvényt, akkor az ellenzéknek egyetlen válasza lehet csak, amivel magát mentheti: kivonul a parlamentből és "labdaházi esküt" tesz.
Megteheti. Az orbáni rendszer elérte delelőjét. A kormányfő vezérlő csillagának varázsa megkopott, kommunikációja kiüresedett, mind kevésbé tudja leplezni a valóság és a propaganda közti ellentmondást, elhitetni, hogy valami épült ahelyett, amit öt év alatt lebontott. A hatalom a legutóbbi napokban pedig látványosan olyan morális mélységbe zuhant, hogy még a politika iránt közömbös többség is elgondolkodhat: nem ez jellemző-e az egész kormányzásra? Innen nehéz menekülni: ha a hatalom megszabadul a tarthatatlan morális helyzet előidézőitől, akkor azért teszi, mert beismeri, hogy perverz viszonyt folytatott velük, az ész nélkül túlteljesítőkkel. Ha nem szabadul meg tőlük, akkor meg magára veszi a morális terhet.
A felhatalmazási törvény - a jogállam maradékának felszámolása. A demokratikus pártoknak amúgy nem ártana erőteljesebb mozdulatokkal készülődniük az Orbán utáni korszakra. Arra az időre, amikor nem az lesz a kérdés, ki, melyik párt kerül hatalomra, hanem, hogy minden elkötelezett demokrata részvételével sikerül-e megszervezni a IV. Köztársaság prológusát, majd újjászervezni a parlamenti demokráciát.
