Domingo kezdetben szabadkozott, vannak hiteles baritonok, miért is „orozná” el tőlük. Meggyőzték, nem is volt baj, hangban, színészi játékban sem, derekasan helytállt. A dráma „hazaköltözött”, Mantovába, a herceg udvarába, ahova 1851-ben a cenzúra száműzte. Victor Hugo eredeti drámájában a szoknyavadászt I. Ferenc francia királyt örökítette meg, de uralkodót bántani nem lehetett, így degradálódott mantuai herceggé. És hogy teljes legyen az összhang, a filmet most a mantuai opera és zenekar elevenítette meg, a remek Zubin Mehta vezényletével, Domingo kivételével még csekélyebb hírnevű, ifjabb művészekkel. Szép helyszíni fölvételek, élmény volt.
Bennem csak berzenkedett az emlék, másnap elővettem féltett DVD-met, a New York-i Met 1977-es fölvételét, négy évtizeddel korábbit, Domingo mint káprázatos herceg, hőstenor, igazi bariton Rigoletto, az amerikai Cornel McNeil. A pulpituson meg James Levine, a már világhírű, de még alig kezdő karmester, a kritika szapulta is állítólagos szertelenségeit. Szép volt a „tegnapi” mantuai film, de bennem talán a nosztalgia, talán az idős kor mégis azt a régit emelte a fő helyre. Nem a Met hírnevéért, zeneileg is, drámailag is 1977 került fölénybe.
Magukat ínyenceknek hirdető nézők a Rigolettót, mint korai Verdi alkotást elismerik a bel canto kiválójának, mégis mondják, az „igazi nagy Verdi” a későbbi Don Carlos és az Ottelo volt. Kevés vitára ad alkalmat, mégis ez a negyven éves Met előadás azt bizonyította, a Rigoletto mind zenei fölépítésében, csodás dallamaival, mind drámai feszültségében hiteles remekmű, a legklasszikusabbak egyike.
