Asztalosként élek, amerre járok nem győzöm hangsúlyozni a szakmunkásképzés fontosságát. A munka szerepét. Nem segélyt kell adni a cigányoknak, hanem munkát, szakmát. Ezt már nehéz lesz átverni a fiatalokon, hiszen több generáció nőtt már fel úgy, hogy azt látták, apa sem, anya sem dolgozik, mégis megélünk, hisz az állam havonta adja a segélyt a semmiért. Őket nem lesz könnyű meggyőzni, hogy tisztességes munkával keressék meg a kenyérre, ruhára valót. Ehhez sok türelem és idő kell, de feladni nem lehet. Hisz a népességi adatokat látva a ma még kisebbségben élő romákból hamarosan többség lesz Magyarországon. Én csak a saját példámon keresztül tudom megmutatni ezt az utat. Állami gondozottként az intézet után az utcára kerülve, 14 évesen már volt tervem, azt próbáltam megvalósítani minden igyekezetemmel.
Elvégeztem a szakmunkásképző iskolát, asztalos lett belőlem, de ezzel nem lett vége a tanulóéveknek. Mestertől mesterig jártam, hogy kitanuljam azokat a fogásokat is, amiket iskolában nem lehet elsajátítani. A szakmai titkokat. Szeretem a szakmámat, a régi bútorokat, a fa illatát… Saját szervezésű táboraimban a gyerekek csillogó szemmel próbálják ki a szerszámokat, és nézik, ahogy a fa alakul a kezük alatt. A másik eszköz megfogni a fiatalokat: a sport. A romákban az őket érő kirekesztő, elutasító napi helyzetekből fakadóan sok feszültség halmozódik fel. Ennek levezetésére a legjobbak a küzdősportok, ahol a testedzésen kívül sikerek is érhetik őket. Táboraimban mindig előkerül a bokszkesztyű is, és a gyerekek önfeledten próbálják megütni az arcomat.
