Már azt hittük, az ideiglenes műszaki határzárnál (magyaroschan: gyoda) nem létezhet ocsmányabb ötlet Európában. Létezik. A dániai Randers kisvárosában a héten kötelezővé tették a disznóhúst az iskolai és a napközis menükben. Frank Noergaard városi tanácstag emelkedetten annyit mondott: a disznóhúsnak továbbra is a dániai ételkultúra központi elemének kell maradnia. Emberünk, az ötletgazda, a bevándorlásellenes Dán Néppárt tagja, azt mondja, az intézkedés véletlenül sem a muszlimok ellen irányul, de „azt kívánja üzenni, ha muszlim vagy és úgy tervezed, hogy Randersbe jössz, ne gondold, hogy ráerőltetheted másokra az étkezési szokásaidat." Lám, a magyar kormányplakátokat messze sodorta a jobboldali szél.
Az már a mi orvosi gondunk, hogy az erőltetést éppen fordítva látjuk. Ám, ha meggondoljuk Halász János, a Fidesz-frakció szóvivőjének igazságát, amiben percig sem kételkedünk, hogy a terroristák sem négyötödös felhatalmazással robbantanak, ezért a terrorveszély-helyzet bevezetése sem köthető négyötödös – sőt semmilyen – parlamenti felhatalmazáshoz, nos, akkor oda jutunk, hogy a terroristáknak ahhoz sem kell négyötödös felhatalmazás, hogy undorodva félretolják a feltálalt disznóhúst. Amiből mindjárt világos, hogy aki nem akar disznót enni, az imigyen finoman leleplezhető terrorista. Vagy az lesz, esetleg a terroristákat támogatja.
Mi eddig abban a tévedésben voltunk, hogy az európaiság abban is áll, hogy mindenki azt eszik, amit akar (mostanában: amihez hozzáfér). Hogy a választás, a döntés joga a nyugati polgár autonómiájának, szabadságának, ha tetszik, kultúrájának a része, s e kultúra védelmének egészen sajátos formája a kötelező disznóhús. Mint a kerítés és a terrorveszély-helyzet hasraütés-szerű kihirdetése is. Tévedtünk. Kezd derengeni a hatalom elszánt jóindulata, amely levetkőzi a polgárjogok intézményesült hagyományait, és csak ideológiai fogyatékosságunknak tudjuk be, hogy összefüggést vélünk látni a kötelező dán röfögés és a magyar kerítés között.
Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy elhessentsük a rémképet, miszerint Európa a kerítések tövében zsíros két pofára zabálja az oldalast, miközben azon tűnődik, mit keres ott, ha egyszer senki nem akart mást, csupán megvédeni a közös kultúrát.
