A brüsszeli parkokban a külföldi látogatók időnként meglepetten néznek fel a fákra. Mintha papagájok repkednének odafent, mondják hitetlenkedve. Pedig nem tévednek, valóban papagájok lepik a város parkjait és sétányait. Nem valamilyen habókos öregasszony engedte ki véletlenül az ablakán őket, hanem egy közeli állatkert tulajdonosa eresztett szélnek ötven papagájt 1975-ben. Azzal a bevallott szándékkal, hogy színesebbé tegye velük a sokak által szürkének és unalmasnak tartott Brüsszelt. Bár a madár hivatalosan trópusi fajnak számít, s aki otthonában tartja, az általában óvja őket a hidegtől, a szabadon engedett példányok meglepően életrevalónak bizonyultak. Nem fagytak meg, ellenkezőleg, annyira szaporák voltak, hogy ma már megközelítőleg tízezer él belőlük a belga fővárosban. Intenzív terjeszkedésük veszélyt jelent egyes madárfajtákra és a denevérekre, de ez utóbbiaknak rosszabb a sajtójuk, s a papagájokkal szemben nem szerepelnek a brüsszeli érdekességek listáján.
Brüsszel kétségkívül Európa egyik legbefogadóbb nagyvárosa, és nem csak a madárvilágot illetően. Erre predesztinálja eredendő kétnyelvűsége, a vallon és flamand lakosság jelenléte, az ötvenes-hatvanas években érkezett afrikai és arab bevándorlók sok százezres tömege, és az egyre gyarapodó nemzetközi kolónia is. A legutóbbi helyi választásokon komolyan elhangzott, hogy a két hivatalos nyelv, a francia és a holland mellé be kellene vezetni az angolt is.
A város nagyot szakított azzal, hogy a ma Európai Uniónak nevezett közösség központja lett, s ugyancsak itt székel a NATO európai centruma is. Az uniós intézmények és a köré települt lobbisták, különböző képviseletek, kirendeltségek sok tízezer embert foglalkoztatnak. A legfrissebb statisztikák szerint az összes uniós tagállam lakosai közül a belgák a leggazdagabbak. Egy háztartásra az ingatlanvagyont és a befektetéseket összeadva átlagosan 450 ezer euró, azaz mintegy 150 millió forint jut. Magam is kételkedve szoktam fogadni a Belgium gazdagságáról szóló adatokat, hiszen a mindennapi utcakép sokszor még számunkra is elég szegényes képet mutat. De mivel a legtöbb statisztika ugyanezt állítja, el kell hinni, hogy a látszólag laza és rendetlen belgák még a szorgos hollandoknál is gazdagabbak. (Ott „csak” 357 ezer euró jut egy háztartásra.)
A belga főváros nemcsak földrajzilag számít Nyugat-Európa természetes centrumának, hanem történelme alapján is. Tartozott a spanyol és az osztrák Habsburgokhoz, később a franciák foglalták el, utána a Holland Királyság része lett, és a huszadik században kétszer szállták meg a németek. Brüsszel történelme sokkal régibb, mint az 1831-ben kikiáltott Belgiumé. A határok állandó változása és az itteni tőke hagyományos nemzetek felettisége a várost az európai egység természetes központjává tette.
De azért halkan érdemes hozzátenni, hogy ez nem annyira az egész európai kontinensre, mint inkább arra a „mag-Európára” vonatkozik, amelyről mostanában ismét annyit beszélnek EU-közeli berkekben. Az ős-Közös Piac a három Benelux államot, Franciaországot, Nyugat-Németországot és Olaszországot foglalta magában. Azt a térséget, amelynek kereskedelme és történelme (talán az olasz Mezzogiornót leszámítva) ezerötszáz éven át szorosan összekapcsolódott egymással. A háborúk sok értéket elpusztítottak, a határok miatt rengeteg vér folyt, de a kereskedelmi és civilizációs szálak sohasem szakadtak meg Milánó és Párizs, Brüsszel és Köln, Amszterdam és Lille között.
Az európai projekt bővítése alapvetően a tőke szabad terjeszkedését szolgálta, de belejátszottak politikai szempontok is. A dél-európai volt fasiszta diktatúrák, majd az egykori szocialista országok felvételét a „mag-Európa”, a hat alapító állam polgárai egyfajta befogadásként élték meg. Amíg ment a gazdaság szekere, úgy érezték, hogy „tartoznak ezzel” a történelemnek. Azzal, hogy cégeik üzletileg is jól jártak, a nyugati lakosság többsége nincs tisztában. Az euroszkeptikus franciákat nem a hollandok, a holland szélsőjobboldalt nem a luxemburgiak jelenléte zavarja az EU-ban. Alapvetően a kelet-európaiak befogadását, szabad munkavállalását tartják fenyegetőnek, ami mostanában összemosódik a tudatukban a menekültek végtelen áradatával.
Orbán Viktor és a szavait papagájként ismétlő hazai euroszkeptikusok EU-ellenes kirohanásaival nem az a baj, hogy kritizálják az unió működését. Erre van némi okuk. A baj az, hogy ez a hangulatkeltésük félelmetesen összecseng azokkal a nyugati törekvésekkel, amelyek a kelet-európai országokat kiutálva, valamilyen szegényes előszobába küldve őket, újra felépítenék a „régi szép” Nyugat-Európát. Amelyet mostanában „mag-Európának” neveznek, s nagyjából a hat alapító tagállamot jelentené, talán a spanyolokkal kibővítve. Egész nemzeti történelmünk, „kisállami nyomorúságunk” azt követelné, hogy minden módon álljunk ellen ennek a kirekesztő törekvésnek. A Monarchia széthullása óta veszteséges történelmünket egyedül az európai integráció tudta megszakítani. Szomorú látni, hogy ezt nem látszik érteni Orbán Viktor, az a politikus, akit személyesen az európai integrációs bizottság elkötelezett EU-párti elnökeként ismertem meg 1994-ben.
