Ha annak a fránya TV reklámnak „köszönhetően” nem csúszik tíz percet a meccs kezdete, akkor Rónay Szabolcs, a NAP című magazin fotóriportere is előbb léphetett volna le a stadionból, minek következtében éppen tíz perccel később „esett be” Emil doki rendelőjébe. Mialatt odakint előszobázott és arra várt, hogy mielőbb megszabadítsák renitenskedő zápfogától, a váró asztalán tornyosuló képeslapok egyikében felfedezni vélte eltűntnek hitt pakisztáni féltestvérét. Nem vitás, Abdul szemezett vele a londoni Time Magazin hasábjairól.
Amikor elhatározta, hogy keresésére indul, még sejtelme sem volt, hogy szokásához híven megint sikerül beletenyerelnie egy jókora darázsfészekbe...
Lilike jóval virradat előtt elaludt. Könnyei már azelőtt elapadtak, mielőtt még álomba sírta volna magát. Tavaly karácsony óta először esett meg vele, hogy Teca babáját nem szoríthatta magához, a pirospozsgás, szőke copfos plüsst nem pótolta a kőkeményre tömött kispárna, melyet már teljesen eláztatott.
A harminc év körüli csont sovány asszony képtelen volt a szemét levenni a kislányról. Hosszú, fekete haját szürke selyemkendő alá rejtette, ez keretezte kávébarna orcáját is, melyből dárdaként meredt elő a karikaturistákat is lázba hozó, hosszú, hegyes orra. A ködös Albionban látta meg a napvilágot, három hónapra rá, hogy szüleit Southamptonban partra tette egy adeni menekültekkel telezsúfolt tengerjáró. Egy Chelsea-beli iszlám közösség segítette beilleszkedésüket, s viselték majdan gondját a lassan felcserepedő Fatimának, szülei végzetes autóbalesete után. Aztán tizenhét éves korában férjhez adták a helyi medres hitoktatójának fiához, a nála húsz esztendővel idősebb pakisztáni származású Arif Tobrukhoz. Miután két egymást követő alkalommal elvetélt, s az orvosok sem biztatták semmi jóval, férje – megvetése jeléül - cselédsorba taszította. Aki amúgy is ritka vendég volt otthon, így aztán Fatima különösebb megrázkódtatás nélkül vette tudomásul, hogy férje napokra kimaradozik. Először arra gondolt, hogy bizonyára más nőknél keres vigaszt, de miután kiruccanásaiból nemegyszer többedmagával tért haza, a témát levette a napirendről. Viszont a vendégei felkeltették a kíváncsiságát. Ami annál inkább nőtt, minél többször volt tanúja, hogy órákra bezárkóznak, a férjével az ő jelenlétében virágnyelven társalognak, akárcsak telefonbéli partnereikkel.
A düh azonban a kíváncsiságánál is jobban munkált benne, miközben összeszorított fogakkal tűrte, miként néznek keresztül rajta férje újsütetű ismerősei. Urának még csak-csak elnézte, hogy őt afféle háztartási alkalmazottként kezeli, de hogy a haverjai is annak tartsák, azt soha.
Akik persze mindezt magától értetődőnek tartották és el is várták, hogy takarítson rájuk. Így aztán Fatima anélkül szaglászhatott utánuk, hogy akár a gyanú legkisebb árnyéka vetődött volna rá. Felfedező körútját rendszerint a szemétkosárral kezdte. Majd egy üres jegyzettömbbel folytatta, mely ott árválkodott a telefonos asztalkán. A legutóbbi TV-krimiben látott detektívhez hasonlóan ő is abban bízott, hogy a legfelső noteszlapon egyszer csak fellel majd egy telefonszámot, vagy bárminemű lenyomatot. Dacára annak, hogy egy elmosódott kávéfolton kívül egyelőre semmi használható nyomra sem bukkant, nekibuzdulása egy cseppet sem lohadt. Miután a papírkosár tartalmához sem férkőzhetett a gyanú árnyéka, kénytelen volt a felfedezéssel együtt járó izgalmakat másnapra halasztani. Aztán megint másnapra, majd a következő hétre, meg az azutánira. Fura módon Fatimának ez a „nagy steril semmi” ütött szöget a fejébe. Elszántsága, ha lehet, még fokozódott. Kitartása nemkülönben. Ami majd' félév után termette meg a gyümölcsét. Köszönhetően annak, hogy alaposan eszébe véste férje vendégeinek arcát, vonásaik jellegzetességeit, még a járásuk sajátosságait is. Ugyanakkor – ha csak tehette - a televíziós készülék előtt csücsült. Afféle „mindenevő” volt. A hírcsatornák gombjait pedig különös előszeretettel váltogatta. Így tett akkor este nyolckor is, amikor a BBC vezető hírként, politikai szenzációként tálalta a dán követség fogadásán elkövetett rejtélyes gyilkosságot. Miután a mellékhelyiségben felfedezték a nepáli nagykövet holttestét, a rendőrség a titkosszolgálattal karöltve elsőként a már távozott vendégek kiléte felől tudakozódott. Így került érdeklődésük homlokterébe az a fiatalember, aki a sajtó munkatársaként regisztráltatta magát a fogadáson.
Az MI-5-nak pedig öt percébe sem került, hogy kiderítse: a sajtóbelépő eredeti tulajdonosát hiába is köröztetnék, holttestét órákkal azután fogták ki a Themzéből, miután rábukkantak a meggyilkolt ázsiai diplomatára. Így aztán hivatalos fotó híján a térfigyelő felvételére voltak kénytelenek hagyatkozni, melyet az újságíró bőrébe bújt merénylő profi módon játszott ki. A titkosszolgáknak mindössze egy elmosódott pillanatfelvétellel kellett megelégedniük, amit azután a TV-ben „közkinccsé” is tettek, hogy pillanatokkal később Fatima ereiben megfagyjon a vér. A paróka és az álbajusz ellenére ráismert férje egyik látogatójára. Bénultan ült a készülék előtt, kigúvadt szemekkel meredt a képernyőre, azt sem vette észre, mikor Arif a háta mögé lépett. Amint ura a vállára tette a kezét, önkéntelenül felsikoltott.
- Előbb vagy utóbb úgyis rájöttél volna! - fordította a férj maga felé az asszonyt. - Legalább hamarább lépsz te is Allah szolgálatába. Mert mindenképpen eljön majd az idő, mikor már nem nélkülözhetjük a szolgálataidat...
Ami korábban bekövetkezett, semmint gondolhatta volna! Évekre rá pedig már itt vigyázza ezt az ártatlan csöppséget, s fogalma sincs, hogy mit is csináljon. Tehetetlennek érezte magát. Mint már annyiszor. Csapdába ejtették, ahonnan képtelen volt kikecmeregni. Kíváncsisága még bocsánatos bűnnek számított, a férjét azonban már nem vonhatta kérdőre. Szembe meg végképp nem szállhatott vele. Kételyeit sem oszthatta meg másokkal. Halálos vétket követett volna el, legalább akkorát mint mondjuk a házasságtörés. Hiába született bele a földkerekség legrégebbi demokráciájába, ugyanúgy foglya volt népe hitének és szokásainak, mintha csak a világ ama fertályán élt volna.
Magába szippantotta őt a helyi iszlám közösség és a medres, tanítói pedig kötelességüknek érezték, hogy szüntelen figyelmeztessék az őt körülvevő erkölcstelen világra. Melybe – ha csak kitette a lábát az utcára, vagy betért egy boltba – kénytelen volt nap mint nap belebotlani. Ahol csodák csodájára ugyanolyan hús-vér emberek vették körül, mint hitestársai, erkölcse egy pillanatig sem forgott veszélyben, hacsak egy-egy neki szánt félmosolyt nem tekintett annak. Igen! Mások voltak, mint ő, a férje vagy a tanítói. Mást ettek, mást ittak, mások voltak az ideáljaik. Őt mégsem gúnyolták ki sem a csadorja, sem pedig a burkája miatt. Elfogadták olyannak, amilyen. Nemcsak őt, hanem a szüleit, a többi jemenit, szudánit, afgánt és pakisztánit. Akiket befogadtak. Akik közül most egy valaki, a férje rábízta ezt az alig kétéves kislányt. Hogy őrizze, s vigyázzon rá, mint a szeme világára. Mert túsz. De ha kell, megölik...
Szó szerint vissza tudta idézni Arif utolsó szavait, melyeket alig fél órája suttogott bele eltorzított hangon a telefonba: „ - … ha okos, egy hónap múlva visszakaphatja a lányát. Csak magán múlik, hogy egyben, avagy darabokban...”
*
(Részlet a szerzőnek az Underground Kiadónál megjelent könyvéből)