Szőrősszívűek volnának a világ nagy operaházainak a vezetői? Hihetném, ahogyan esztendőkkel ezelőtt elbánt velem a New York-i Met: megfosztott egy bámulatos Lammermoori Luciától. A Mezzo jóvoltából láthattam egy föltehetően néhány estére ajándékozott Natalie Dessay, Joseph Calleja kettőst, de kifogott rajtam a tévé készülék, hiába vettem föl, gonoszkodott, elvitték a dobozt, soha többé vissza nem tért. DVD, blu ray változatban nem létezik, a néhány kivételes estének csak sóvárgó emléke maradt.
Most 2016 beköszöntőjeként a Met és a Mezzo ismét nagylelkű volt, fél évtized késéssel, de hasonló gyönyörrel lepett meg. Wagnerrel, a Walkürrel. Az előadás 2011-es, amelyre gyöngélkedései után a varázsos James Levine visszatért. Hetvenedik életélvén túl látszanak rajta a megpróbáltatások, de „modernizálódott”. A frakkhoz mindig konokul ragaszkodott, most viszont a könnyed felsőt vette föl, a divatot a fiatalabb karmesterek honosítottak meg. Órákon keresztül vezényelni Wagnert, nem csekély teljesítmény, kímélnie kell magát. De csak a ruházatban.
Amint megjelent a pulpituson, ahogyan fogadta a páratlan vastapsot, azért látszott rajta, hogy fizikailag elszállt fölötte az idő. Amint azonban fölemelte a varázspálcát, ahogyan megszólalt ez a páratlan zenekar, az a Levine állt előttünk, aki 1971-ben indult a pályán. A muzsika, a hivatás és nem kevésbé Wagner csodája. A Ring bűvölete. Ennek a hihetetlen erejű estének a titkát a remek énekművészeken kívül Levine adta és a zenekara. New Yorktól Bayreuth földrajzilag távol van, hinnénk a szelleme is, de ezen az estén hitelesen volt jelen.
Gyakran már a Met is engedte elcsábítani magát a rendezői önkénytől, az eredetiség viszketegségétől, ezúttal azonban visszatért a hagyományokhoz. Eszköztelenül korszerű színpad, hatalmas zongora billentyűit ábrázolta, ezen száguldott végig a cselekmény, korabeli jelmezekbe öltöztetve a szereplőket. Semmi erőszak Wagner zenéjén. És ilyen volt a közepes és kisebb szerepek esetében is, a nagy nemzetközi áramlatok idején öröm volt hallgatni Hunding, Sieglinde ajkán is a hiteles germán szót, noha nem bántott az „idegenek” hangsúlya sem. Valójában nem is bánthatott, hiszen az egyik főhős, a tenor, a ma szupersztárja, tősgyökeres német. A joggal ünnepelt Jonas Kauffmann, aki otthon van Pucciniben is, de igazi világa alighanem mégis Wagner és a Ring. A korábbi években is voltak Lohengrinek, a Mesterdalnokokban Walterok, de Kauffmannal visszatért az idő, amelyben néha döcögő lemezeken száguldott a svéd Set Svanholm és a dán Helge Rosvaenge tenorja, a wagneri eredetiség, ez a mostani nemzedék boldogan mondhatja, technikai tökéllyel ismét az övé. Az első fölvonást záró tavaszi dal zsongása a szerelemtől elkábult Sieglinde kettősével, azt a wagneri aranykort varázsolta vissza.
Parázs együttes, válogatott gárda, de Levinen és Kauffmannon kívül volt még két pompás teljesítmény. Wotan, ez a velszi bariton, aki termetével, alkatával, Bryn Terfel személyében ismét a történelmi Wagner időket idézi vissza. Istenség, hatalom és erő, ugyanakkor lelke mélyén emberi jóság is, kivált legkedvesebb leánya, Brünnhilde válságos pillanataiban. A Walkür egésze izzó dráma, de alighanem a csúcspont a záró tűzvarázs, amelyben Wotan csak enged atyai és isteni szigorából, a zord büntetés helyett álomba ringatja a zendülő és könyörgő Walkürt, az opera irodalomnak egyik legszebb nő alakját.
A Metben most Terfel páratlan tehetségén túl ez a tősgyökeres amerikai drámai szoprán, Debora Voigt bámulatos színészi játékával és isteni ihletésű hangjával. A színpadi varázs átsugárzik a nézőtérre is, a közönséget magával ragadja az extázis, akárha nem zsöllyéből nézné végig, hanem a legenda szereplőinek közvetlen közeléből. A Ring valósággá válik. És ekkor érkezik el az igazi varázs. Fölmegy a függöny, az együttes kivétel nélkül a színpadon, csupán egy valaki hiányzik. A gárda közepében, nem szorongatja a hősnők és hősök kezét, ottmarad az árokban Levine, a páratlan teljesítmény után fárasztó volna fölvánszorogni. Akárcsak a tomboló, bravózó közönség, onnan lentről elragadtatással tekint föl partnereire, csókokat küld nekik, látszik rajongó arcán, hogy neki is páratlan élményben volt része. Amelyet Wagner szelleme után valójában ő ihletett, ő volt a teremtője ennek az egyedülálló varázslatnak.