A magyar temetnitudás szomorú mélységű csodáját újította föl Budapest népe szerda délután, amikor csak a belőle sarjadt, igaz értéknek kijáró, mélységes megilletődéssel, legbelülről fakadt részvéttel százezer ember sorfala között a temetőbe vitték Blaha Lujza holttestét.
Blaha Lujza abban a műfajban volt utolérhetetlen és úttörő munkása a magyar színjátszásnak, amely kapcsolatot keresett a senyvedő és elnyomott néppel, amelynek életkörülményei és fájdalmai évszázadokig ismeretlenek voltak az irodalom hangszerén.
Az a zarándokló népáradat, amely szerdán elvonult Blaha Lujza koporsója előtt, vagy elkísérte a temetőig, hódolat volt a színésznő előtt, aki, amikor a maga lelkét mutogatta, egy volt a néppel. És a temetési menetben résztvevő emberek vele együtt életük egyik darabját temették el majdnem minden reményükkel együtt.
A kopott ruhájú várakozók között alig van valaki, akinek nincsen a kezében legalább egy szál virág, amelyet lehajtott, fejjel, gyöngédén helyeznek el a rikító pompájú, selyemszalagos, hatalmas babérkoszorúk mellé. A déli órákban a Nagyasszony koporsóját már alig lehet látni. Nem a drága koszorúk, hanem az egyenként tömeggé növekedett virágszálak takarják el.
Tíz- és tízezer ember vonult át csöndes lépésekkel és fénylő szemekkel a Nemzeti Színház előcsarnokán, hogy utolsó pillantást vethessen a csöndes mosolyú, halott Nagyasszonyra.
Rákóczi-úton már teljesen megakadt, a forgalom. A Rókus-kórháztól a Keleti pályaudvarig egyetlen végeláthatatlan tömeg sorakozik a járdákon. A Blaha Lujza tér és a Rákóczi utat szegélyező fák teteje tele van vállalkozó kedvű suhancokkal, a teret övező házak tetején kéményseprők és a merészebb házbeliek állnak, minden ablak nyitva s mögöttük székre állva fej, fej mellett. Az Általános Fogyasztási Szövetkezet palotájának ablakai is tele vannak emberfejekkel.
A rendőrkordon előtt irtózatos tolongás keletkezik, hol itt, hol ott sikoltoznak mentőkért. Az előretolakodók akárhányszor leszorítják az úttestre a várakozókat, de a rendőrtisztek egyetlen intésére máris lovasrendőrök vágtatnak az ilyen helyekre, hogy visszaszorítsák az embereket.
A Nemzeti Színház közvetlen környéke már így is tele van gyászolókkal, akik csak külön engedéllyel vagy meghívókkal jelenhettek meg. A nyugdíjas színészek, az Operaház és a Nemzeti Színház, valamint a többi fővárosi színházaik művészi és műszaki személyzete, népes küldöttségek, a politikai, a társadalmi, irodalmi és művészeti élet kitűnőségei is ott varrnak a kordonon belül, a közönség soraiban.
Három órakor a Nemzeti Színház művészei: Rózsahegyi Kálmán. Kiss Ferenc, Pethő Attila, Mihályi Béla, Bartos Gyula, Uray Tivadar és Abonyi Géza vállukra veszik a tölgyfakoporsót és elhelyezik a ravatalon.
Ebben a pillanatban az egyesített cigányzenekarok hegedűin búsan, szomorúan fölsír a Nagyasszony szeretett nótája: „Kitették a holttestet az udvarra..." Már az első akkordokra körös-körül mindenütt megmozdul a tömeg, lekerülnek a fejekről a kalapok, könny lopódzik a szemekbe: temetik Blaha Lujzát... Az Operaház énekkarának gyászdalaival végződik a, egyházi szertartás, a szárnyaló hangok betöltik az egész teret és a dallam zokogása itt is, ott is visszhangot talál...
Amikor a koporsót vivő kocsi és a menet befordul a Munkásbiztosító Pénztárral szemben levő temetőkapun, négyes sorokban rendőrök zárják el az utat. Senki sem juthat be a temetőbe. Itt is valóságos közelharc fejlődik ki a rendőrök és a közönség között. Meg kell állapítanunk, hogy ennek a szomorú és disszonáns jelenetsorozatnak és botrányos rendetlenségnek nemcsak a közönség fegyelmezetlensége volt az oka. A csődnek legfontosabb tényezője a budapesti rendőrség volt, amely nem készült föl kellőképpen a temetésre. Talán nem tudták, hogy mi volt Budapest népének Blaha Lujza, aki tízezreket mozgatott meg. Ezenkívül meg kell állapítanunk, hogy a rendőrlegénység, mint mindig, ezúttal is durva módon bánt a közönséggel.
A temető főútvonalán, az úgynevezett árkádos sírboltok baloldali végén nyitott sírgödör várta a menetet. A főváros Ady Endre sírjával szemben, Jókai Mór sírja közelében adományozott Blaha Lujzának díszsírhelyet. A sírnál Nemes Antal címzetes püspök után a Népszínház Nyugdíjintézete nevében Ilovszky János, a Budapesti Színigazgatók Szövetsége nevében Beöthy László, az Országos Színész-Egyesület nevében Géczy István, a színikritikusok szindikátusa nevében Porzsolt Kálmán. a Nemzeti Színház nevében Gál Gyula mondott búcsúbeszédet.
Fél 6. Az Operaház dalkara énekel még néhány gyászdalt. Közben egészen besötétedik. A koporsót leeresztik a sírba. A két. zászló többször mélyen meghajol az üreg előtt és a barna, fagyott rögök kopogva hullnak Blaha Lujza koporsójának födelére.
A Nagyasszonyt eltemették.
Népszava 1926. január 21.