A magyar-lengyel együttműködést építgető magas szintű találkozóval szinte egy időben szólalt meg Lech Walesa, a legendás gdanski munkás, a rendszerváltozás ikonikus alakja. Kritikus kijelentéseinek idehaza nem nagyon volt visszhangja, pedig ritkán szólal meg, már jó ideje kivonult a napi politikából. Most is, mint a Szolidaritás-mozgalom idején, a demokráciáért emelt szót. Veszélyesnek látja, hogy a jobboldali lengyel kormány az alkotmánybíróság jogkörét igyekszik megnyirbálni, ha kissé lemaradva is, a magyar viszonyokat igyekszik leképezni.
A lengyel kormányzat politikai magatartását tehát nem máshonnan, mint a jobboldalról érte a jogállamiság és a demokrácia alapértékei védelmében elhangzó kritika. Mert Walesáról sok mindent el lehet mondani, de azt semmiképpen sem, hogy az Unió ügynöke, vagy a balliberális oldal fogadott bérence volna, aki elvtelenül támad rá a honfitársai többsége által megválasztott, magát a nemzet érdekében tevékenykedőnek hirdető, hangsúlyozottan jobboldali kormányra.
Walesa kritikája az európai normákat vitató lengyel-magyar összehangolódás miatt közvetetten a mi kormányzatunkat is eléri. Ha nem is nevesíti Orbán Viktor illiberális törekvéseit, a nálunk már korábban lezajlott, a demokratikus ellensúlyok gyengítését célzó folyamat párhuzamosságai következtében a bírálatot akár magunkra is vehetjük.
Nem lehet tudni, hogy Walesa tiltakozásának lesznek-e konkrét következményei a lengyel politikai életben, azt viszont tudjuk, hogy nálunk aligha. A hazai közéletet már megmérgezte a némaságra ítélt jobboldal hallgatása, kipusztíthatatlannak tűnő gyökeret vert az egzisztenciális félelem, a Fidesz-kormányt csak balliberális oldalról lehet kritizálni. Ennek is persze ára van: a nehezen lemosható bélyeg, a nemzet elárulásának vádja. Jobboldalról pedig egyáltalán nem lehet még berzenkedni sem, mert annak minden lehetséges változatát, még a burjánzó szélsőségeit is kizárólag a regnáló kormányzat képviseli, az pedig szent és érinthetetlen.
Annál is inkább így van ez, mert Magyarországon Walesa közéleti megjelenésével egy időben, a rendszerváltoztatás hajnalán, a hozzá hasonló programmal jelentkező politikusok többsége, egyes korábban baloldali kollégáikkal egyetemben, mára befaroltak a Fidesz által sarkig tárt karámba, feladva egykori eszményeiket. Amatőr "álmodozók" itt már nem rúghatnak labdába. A hétköznapok létharca, az anyagi gyarapodásért folytatott küzdelem, a vérre menő profik zsákmányszerző versengése nyomtalanul kitörli az emlékezetből a demokráciáról szőtt legendáriumok eszményeit, hőseit idejétmúlt, magukat túlélt okvetetlenkedőnek bélyegezve.
Walesa, a Nobel-békedíjával ide vagy oda, már a múlté. Ebben az ízig-vérig pragmatikus világban otthontalan. Nyilatkozta azonban, éppen a kialakult viszonyokhoz mért idegensége miatt, nyugtalanító. Valamit visszahoz abból, amit elfelejtettünk, vagy amit el akarnak felejtetni velünk.
Nekünk, magyaroknak nincs Walesánk. Csak áttételesen mondhatjuk a magunkénak, ahogy minden tisztességes európai gondolkodó, aki kellő tisztelettel viseltetik iránta, és hálásan gondol arra, milyen sok mindent köszönhetünk neki mindannyian. Walesa politikai hatalma csúcsán is tudatában volt a demokrácia kiteljesedésének útjában álló tényezőknek, a terhes múltnak, amely lengyelekre, magyarokra, egész régiónkra nehezedik. Lengyelország elnökeként, magyarországi látogatása alkalmából, amikor más politikus társaimmal én is találkozhattam vele, elmesélt egy tanulságos, ellentmondásos helyzetünket jelképező történetet. Egyszer nyílt terepen, zuhogó esőben kellett beszédet mondania. A biztonsági ember természetesen esernyőt tartott a feje fölé, de mivel a régi idők híve volt, úgy tartotta az esernyőt, hogy a jéghideg esővíz az elnök gallérja mögé csorogjon. Az ugyancsak esernyők erdejében helytálló tömeg semmit sem vett észre a dologból, mert Walesa rendíthetetlen nyugalommal mondta végig a beszédét. Minden indulat nélkül, széles mosollyal adta elő nekünk ezt a történetet. Csak azt fűzte hozzá: ebből is látszik, a rendszerváltoztatás még nem fejeződött be. Semmi sem véd meg minket a régmúlt viszontagságos következményeitől. Még csak az út elején vagyunk.
Azon a bizonyos találkozón arra is figyelmeztetett, hogy "a most mi jövünk” kísértésének ellent kell állni. Sokan, még a legbecsületesebbek közül is, akik a pártállamban távol tartották magukat a politikától, jó néhányan a rendszerváltást követően azt gondolták, nekik most jött el az idejük, ugyanúgy vissza lehet élniük a megszerzett hatalommal, mint akik korábban a hatalomban voltak. Sőt, akár annál mohóbban, hiszen több évtizedes lemaradást kellett "behozniuk".
Walesa aktív politikusként maga is megtapasztalta a baloldal támadásait, később keserű csalódást okoztak a sajátjai is. Biztos, hogy neki is voltak hibái, tévedései, de a demokrácia iránti elkötelezettségét – s ezt a legutóbbi megszólalása félreérthetetlenül jelzi –, a meg nem értés ellenére sem adta föl.
Merthogy a beszédet akkor is végig kell mondani, a ránk bízott üzenetet akkor is át kell adni, ha a nyakunkba csorog a jeges esővíz.
