Első pillantásra a taxisoknak igazuk van. A főváros 2013-ban a személyfuvarozók által is követelt rendcsinálás címén egy rakás pénzt kifizettetett velük azzal, hogy részletesen szabályozta, milyen követelményeknek kell megfelelnie annak, aki a taxizásból akarna megélni. A kötelező sárga színtől a bankkártyás fizetésen, a kocsik műszaki állapotán át a versenyt kizáró hatósági fuvardíjig több tucatnyi feltételt szabtak. A taxisok fizettek, abban a hitben, hogy ez az ára a régi, szép idők visszatértének, s a hatalom védőernyője alá húzódva valahogy megélnek majd abból, amit csinálnak. A taxisok csendje lassan csomósodott háborgássá, ahogyan világosodni kezdett bennük: a hatóságok nem oldottak meg semmit azzal, hogy gyakorlatilag kvázi államosították a taxis manufaktúrákat.
Hogy mennyire nem, azt akkor érezhették először, amikor megjelent ezen a félszabad piacon az Uber, amely az internet, a mobiltelefon és egy erre kitalált applikáció segítségével a korábbi vállalkozásformákkal szemben gyorsabban, olcsóbban alkalmazkodva tudta mozgatni a saját maga oldottabb feltételeinek megfelelő civil sofőröket.