- Pont egy vita végén

Nagyon örültem, hogy január 6-i írásomat figyelemre méltatta dr. Kürti Katalin a Szép Szó szombati számában. Eddig álmodni sem mertem volna, hogy egyszer a Nagy Hippokratész védelmében szólalhatok meg. Először is, ahogy kérte, leszállok „a magas tudományos” lóról, (amelyen egyébként sohasem ültem), kikötöm (magas tudományos) lovamat és belépek a kocsmaajtón. Nagyon helyesen figyelmeztet, hogy mi, „a racionális vagy nyugati orvoslás” (ilyen-olyan) művelői ne bízzuk el magunkat, nem tudjuk még garantálni pácienseinknek a halhatatlanságot. Igaz, elismeri, hogy a komplementer (más szóval: irracionális) gyógyítás sem tart még ott, viszont önök szerint nemzetközi statisztikák bizonyítják, hogy jó irányba halad. Én mindössze a laikus közönségnek szerettem volna bemutatni az eredeti orvosi esküt, és felhívni a figyelmet arra, hogy az eskü (sem az orvosi, sem bármely másik) nem formaság, hanem tartalmi, lényegi kérdés. Mondhatnám azt is: erkölcsi kérdés. Részletesebben a tízből két ponttal foglalkoztam: először azzal, ami mostanság mindenkit érdekel, ingyen kell-e az orvosnak gyógyítania, aztán kifejtettem, mit értsünk ma a „mestereink tiszteletén”. Az ókori görögök idején orvosnak az nevezhette magát, aki esküvel vállalta, hogy csak a mestereitől tanult gyógymódokat alkalmazza. Ezt kellene ma úgy értenünk, hogy az esküt tévő a tudományhoz való feltétlen hűségéről biztosítja betegeit, a hozzátartozókat (a társadalmat) és a tevékenységét felügyelő hatóságokat. Nem akartam dönteni a tudományon túli kezelések létjogáról, mindössze azt állapítottam meg – sajnálkozva -, hogy keveredik a tudománytalanság a tudományossággal. Meg azt, hogy ez ellentétes az esküvel, és – szerintem – nem is korrekt. Arról ne is beszéljünk, hogy veszélyes?