A tizenhárom éves Regős Vendéglő és Falatozó a 70-es évek hangulatát idézi. Megtalálhatók itt azok a fogások, amelyek akkoriban a legmegszokottabbak voltak az étlapokon. Természetesen alapvetően magyaros konyháról van szó, naná, hogy van gulyás, Jókai bableves, májgombóc leves, töltött káposzta, gombapaprikás, velő rántva, ponty, fogas, de van vad is, meg sonkával, sajttal töltött pulykamell, és mindenféle rántott hús ezzel-azzal töltve, brassói, pacal, rétes és Gundel palacsinta. Meg még felsorolhatatlanul, megszámlálhatatlanul sok minden. Persze jó néhány étel kis eltéréssel ugyanaz, de mégis más tétel a mustrában. Mással van töltve, más hozzá a mártás. De akkor is ma már valószínűtlenül sok fogás rendelhető. Ezt már nem is tartják korszerűnek, mindenütt inkább szűkítik az étlapokat, és azt a néhány tételt igyekeznek tökéletesíteni a végtelenségig, és abszolút frissen elkészíteni.
De Regős Péter tulajdonos és séf, úgy gondolja, ha eljön ide egy négytagú család, és esetleg mindenki mást és mást szeret, akkor is találja meg a kedvére valót. Meg aztán itt nincs kísérletezés, modern konyha technikák sorozatos hadba állítása, ami bevált, azt ugyanúgy főzték évekkel ezelőtt is, és főzik majd esztendők múltán. Nem változik az étlap, az évszakok sem különösebben befolyásolják. Akinek például a pacal, de akár a libamáj a mániája, itt bármikor megkaphatja, és számíthat rá, hogy pontosan úgy, mint mondjuk öt évvel ezelőtt.
Lehet erre azt mondani, hogy ez merő korszerűtlenség. És bizonyos tekintetben az is. De lehet úgy is felfogni, hogy hagyományőrzés. Nem modernizálják, nem könnyítik el a modern igényeknek megfelelően az ételeket. Nem adnak a külföldiek kedvéért kevésbé zsírtalan, enyhébben fűszerezett fogásokat. Ha úgy tetszik, ez egy ételmúzeum. Meglehetősen jó ár-érték arányban. Magyarok által is megfizethetően, de annak ellenére, hogy egy VI. kerületi mellékutcában található, sok külföldi által is látogatottan. 2007-ben a New York Times inkognitóban itt járt újságírója is meglehetősen elismerően írt róla. Ez persze több cikkel együtt, olvasható is a vendéglő falán. Egy ötven főt befogadni képes, ízlésesen berendezett pincehelyiségről van szó, ahol a nagy faasztalok dominálnak. Régi cserépedények, szépen eltett befőttek, ódon konyhai használati tárgyak, például egy patinás mérleg, szolgálnak díszítésül. A csupasztéglás boltívek még hangulatosabbá teszik a helyet.
Van egy nagy csali. Regős kitalálta, hogy ebédmenüként nem csak egy-két fogást kínál, ahogy ezt általában a többiek teszik, hanem van nyolcféle leves, és vagy húszféle főétel. Máshol ez komplett étlapnak se lenne kevés. Kilencszázötven forint a két fogás, ezerötszáz a három. Az pedig szabadon variálható, hogy a háromból valaki mit választ két fogásnak, ehet levest és főételt, de akár főételt és desszertet is.
Van azért néhány különlegesség, rögtön meg is kóstoljuk a belga sörlevest, ami kimondottan finom. Sörben párolnak paprikát, paradicsomot, répát, majd francia hagymalevessel „húzzák fel.” A tárkonyos sertésragu leves kellemesen, tejfölösen savanykás. A sűrű sajtleves garnélarákocskáktól válik még ízletesebbé. A Jókai bableves nem elég tartalmas, kissé híg is, pedig ennek akár nagy mennyiségben, egy tál ételként is meg kellene állnia a helyét.
Az előételek közül a lazac tatár kimondottan kellemes, a hortobágyi palacsinta pedig abszolút a klasszikus íz. Jellegzetes étel a bugaci töltött rostélyos. Fűszeres kolbásszal töltik, sütőben sütik, rolád alakúra formázzák. Tojásos galuska dukál hozzá. A szarvas comb vadasan puha, ízletes. A bajor sonkás galuska kétféle ételből készül, meglehetősen laktatós. A Regős bélszín névre hallgató fogás olyan húst takar, ami tetején velő, gomba és lecsó elegyedik egymással, meglepő harmóniában. Desszertként a túrógombóc lágyan elomlik a szájban.
A fiatal pincér, Sándor József megbízható gördülékenységgel teszi a dolgát. Az egész vendéglő magabiztosan áll a lábán. Karakteres színfolt a gasztro-palettán.
Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.