Karnyújtásnyira a hetedik iksztől, azon gondolkodtam, milyen világot érnék meg, ha a jóisten, meg az egészségügy megadná, hogy száz évig élhessek. Biztosan jó dolog lehet a hosszú élet, ha az ember vén fejjel is ura az eszének, testének, és a második "pubertáskor" nem a magatehetetlenségről, a kiszolgáltatottságról szól. Nincs jövőt látó üveggömbön, mégis megpróbáltam elképzelni, harminc röpke esztendő múlva - ha a mai tempóban mennek továbbra is a dolgok -, milyen lesz az utódaink Magyarországa? Orbán Viktor évtizedekre rendezkedik be, s ha beváltja ígéretét, annyi szent, fura egy világ vár ránk!
Ott téblábolunk majd sivár városok peremén az irdatlan méretű stadionok között. Egy bizonyos kis faluban, egy földszintes házikó mellett, az üresen ásítozó lelátók sorai között fel-felbukkan egy-egy kedveszegett szotyiárus, siratva a múltat. Még szerencse, mondja, hogy a VIP páholyból aláhulló feketéllő héjacskákból idejekorán összegyűjtött egy marékra valót, amit azóta is egy nagy ember ereklyéjeként a kredenc fiókjának rejtekében őriz az örökkévalóság számára. Ki tudja, akadhat köztük olyan is, amely a fenséges szájat illette egykoron. "Ér ez is annyit, mint Havasi vitrinjében a kólás doboz" - mondja. A kisvasút, mely évekig ingajáratban közlekedett Felcsút és Nyaszaföld között, reménytelenül vesztegel a rozsdamarta síneken, s amióta a Puskás Akadémia kapujára is lakat került, még a katasztrófa turisták is nagy ívben elkerülik a tájat.
A valamikori Széchenyi Könyvtár helyén pompázó trónteremben csupán egyetlen marcona koronaőr álldogál kivont karddal. "A koronát az elődöm, tudja, a Habony, abban a flancos Gucci táskájában magával vitte!" – dörmögi bosszúsan a katona. "Engem meg itt hagyott, hogy a fene essen belé! De sebaj, amíg nem szólnak, addig is őrt állok. Hogy meddig? Csak az imént, épp’ egy éve ugrott le a Várkert Bazárba, mert esedékes volt az újabb átadás".
Pestre visszamenni reménytelen. A hidakon Quaestor károsultak botorkálnak tömött sorokban botjaikra támaszkodva. Legtöbbjük bizakodó, azt mondták nekik, még egy-két év és lezárul a nyomozás, majd akkor megkapják a pénzüket. A tömeg eleje a Bem térre ér. Az egykori Külügyminisztérium helyén épült futsal pálya tőszomszédságában letáboroznak. Kivárják míg a Dunakeszi öregfiúk lemeccsel az alcsútdoboziakkal. Az emberek - ha a lakásukat még nem árverezték volna el -, otthon, a kormány sportcsatornáján nézhetnék a meccset, de be kell érniük ennyivel.
A Deák téren néhány öreg üldögél a park fái alatt. Zacskókból reggeliznek. Vagy ebédelnek? A módosabbja a Gerbeaud teraszán üti agyon az időt. Beszélgetnek, kávézgatnak. A téma: a gyerekek és az unokák. "Sanyiék Londonból mentek New Yorkba, Lucáék Párizsból Torontóba - hallgatom ki az egyik beszélgetést. "Hogy vissza? Ide? Á, nem! Egyszer, talán, valamikor – látogatóba. De küldik a pénzt, hogy mi itthon a mamával ne haljunk éhen nyugdíj nélkül."
Új kormány új emberébe ütközöm a Kossuth téren. Kezében egy méretes drótvágó. Megállítom egy szóra: "Hová, hová siet uram?" "A határra, veti oda. Bontunk." "Hogy kimehessünk?" A fejét rázza: "Ugyan! Hogy visszajöhessenek!"
Nem is tudom, szeretnék-e itt százéves koromig élni.
