„Én nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát” – jelentette ki pár éve egy parlamenti ülésen Orbán Viktor, amikor egy ellenzéki képviselő a jelenlegi rezsimet a hajdani egypártrendszerhez hasonlította. Érdemes a miniszterelnök ezen kijelentését komolyan venni, mert ebben az esetben nem csupán freudi elszólásról van szó. Orbán nem kevés cinizmussal tulajdonképpen önnön politikai hitvallását fogalmazta meg. Számára az önkényuralom nem elfogadhatatlan hazánkban, csak narancsszínű legyen.
Annyit tehetünk ehhez hozzá, hogy a kelet-európai térség pártállamban szocializálódott establishmentjének nem elhanyagolható részére általában jellemzőek az autokrata hajlamok. Elég a cseh elnök megnyilvánulásaira vagy a legutóbbi varsói fejleményekre gondolnunk és máris némi megértést tanúsítunk a Financial Times szemleírója iránt, aki a napokban az Európai Unió keleti bővítését egyenesen „történelmi hibának” minősítette.
Nem tudom, a magyar kabinet csupán provokálni akarja-e Brüsszelt, amikor kezdeményezi az uniós alapokmányok módosítását annak érdekében, hogy az Unió mozduljon el „a nemzetek Európája” felé. Orbán Viktor mindenesetre hazárdjátékot játszik. Tisztában van vele, hogy az EU pénzügyi támogatása nélkül hazánk gazdasága rövid időn belül összeomlana, ezért a kilépést nem kockáztatja meg. Viszont gondoskodni akar róla, hogy az Unióra senki se gondoljon értékközösségként, s a nemzetállami önállóságra hivatkozva tovább építgethesse sajátos rendszerét. Az európai föderalizmus ellehetetlenítésére irányuló törekvésében bizton számíthat többek között lengyel elvbarátainak támogatására. A magyar kormányfő a negyvenmilliós középhatalommal együtt már elég erősnek érzi magát a kontinens politikai kohéziójának fellazításához. Az orbáni vírus elkezdte szétbomlasztani a megfertőződött gazdasejtet.
Nagy kérdés, a brüsszeli vezetők miként reagálnak a problémára. Tudomásul vehetik a kibővített Európai Unió heterogenitását és kísérletezhetnek „kétsebességes” Európával. Ebben az esetben a földrész keleti fele - hazánkkal egyetemben - politikailag rendkívül instabillá válik, és könnyen az orosz érdekszférában köthet ki. Orbán Viktor számára ez egy kívánatos forgatókönyv lenne. Az uniós diplomaták azonban dönthetnek úgy is, hogy radikálisan szakítanak a befuccsolt megbékéltetési politikával, s a renitens kormányokkal szemben ellenoffenzívát indítanak a kontinens újbóli megosztottságát megelőzendő. Ennek érdekében megreformálják az elavult struktúrákat, szorosabb integrációra törekednek és felgyorsítják az EU döntéshozatali mechanizmusait, különös tekintettel szankciók érvényesítésére az alapszerződés megsértőivel szemben.
Orbán Viktor voluntarizmusa mindenképpen az utóbbi reakciót indokolná Brüsszel részéről. „Meghajlunk az erő előtt, még ha az érvek súlya előtt nem is” – nyilatkozta szintén néhány esztendeje a miniszterelnök. Ezt az erőt egyfelől az Európai Unió képviselheti, másfelől pedig mi, magyar választópolgárok.
Feltéve, ha be akarjuk bizonyítani, hogy a keleti bővítés mégsem volt történelmi hiba.
