„Angliának nincsenek tartós barátai, csak tartós érdekei". Winston Churchillnek ezt a (birodalom nélkül is mindenkor érvényes) brit birodalmi külpolitika lényegét kifejező tételét alighanem a génjeiben hordozza David Cameron. Orbán Viktor pedig jól tenné, ha nem feledkezne meg a valaha Oxfordban általa is alighanem hallott mondatról, csak mert Cameron volt szíves elfáradni Budapestre (is). Csak azért, mert előtte egy nappal a nedeci Zöld Bárány fogadóban végre együtt pisztrángozhatott Jaroslaw Kaczynskival, a lengyel kormánypárt elnökével, aki alig tíz hónapja, tartós putyini flörtje miatt szóba sem állt vele A magyar kormányfő jól tenné, ha nem feledkezne meg a tartós brit érdekekről, annak ellenére, hogy őt most éppen habként felvetette az európai politika napi hullámzása.
Azt a diplomáciai offenzívát látva, amit Cameron indított tavaly ősszel, miután májusi választási győzelme után szembesült azzal a zsákutcával, amelybe a Nagy-Britannia uniós tagságáról beígért népszavazással belefutott, nem túlzás a Daily Telegraph megállapítása: a brit kormányfő Budapesten keresztül igyekszik maga mellé állítani a visegrádi országokat az unióval folyó alkudozásában. A V4-ek - Orbán ösztökélésére, de a lengyeleknek felajánlott vezetés délibábjával - mára csaknem külön platformmá sűrűsödtek Brüsszellel szemben, ám a britekkel csak annyiban értenek egyet, hogy ellenzik az európai politikai integráció elmélyítését. Nem kérnek az Európai Egyesült Államokból, nemzetállami európai szövetséget akarnak, kevesebb Brüsszelt, a nemzetállami önállóság sérthetetlenségét. Azt a nacionalista nemzetállami megosztottságot akarják erősíteni, ami oka az unió döntéshozatali gyengeségének, s ami miatt Orbán kigúnyolja az európai „szatócsbolt” vezetését.
Az Unió szétesése napirenden lévőnek látszik. A The Financial Times a szociálisan liberális nyugat és a mind inkább autokrata kelet közötti szakadékról ír. A szakadás esélyéről, amelyet az EU nyugati fele bölcsen ki is használhat 2016-ban. Miért ne szabadulna meg attól a tekintélyelvű közép-kelet-európai alakulattól, amely semmiképpen nem akar mélyebb európai integrációt, s kimondottan csak pénzügyi fejőstehénnek tekinti az európai közösséget. A házasság azonban könnyebben megy, mint a válás. Lengyelország nem Magyarország. Magyarországot meg lehet kerülni, Lengyelországot nem lehet átugrani. Az új lengyel külügyminiszter is csak egy határig virgonckodhat ("mondja meg már Berlin, mit akar Varsótól"), mert Varsó esetében sokkal súlyosabb a geopolitikai egymásrautaltság, mint az egyoldalú gazdasági kiszolgáltatottság, amely Budapestet Brüsszelhez láncolja. A Der Spiegel ugyan azt írja, Lengyelország Oroszország irányába csúszik, de ezt kétkedéssel fogadjuk. Nem csak a lengyelek történelmi orosz utálata miatt, hanem mert a mai lengyel vezetéssel együtt élénken emlékszünk 2010. április 10-re, amikor az oroszországi szmolenszki katonai repülőtér közelében lezuhant a lengyel légierő utasszállítója. Fedélzetén a mai politikát valójában meghatározó Jarosław Kaczyński ikertestvérével, az elnök, Lech Kaczyńskivel, valamint az ország politikai és katonai vezetésének krémjével, amely ráadásul a katyńi vérengzés 70. évfordulójának, erkölcsi és politikai elégtételének megemlékezésére igyekezett. A józan észt feltehetően nem csak a gép fedélzetén írta felül az érzelem. Mindezzel együtt azt sem tudjuk, hogy a Jaroslaw Kaczynski által gyorsként emlegetett budapesti vicinális valóban befut-e Varsóba. Az új lengyel kormány első intézkedései erre utalnak, de ez egyelőre csak a pályaudvari hangosbeszélő, igaz, sokat mondó a zöreje. Mint ahogyan azt sem tudjuk, a lengyelek fel akarnak-e szállni az orbáni helyi érdekűre, de feltételezhetjük, nem lesz olyan könnyű erre rákényszeríteni őket, mint a magyarokat.
Orbán gőzerővel készül 2018-ra, itthon túlbiztosítja magát, ha az európai színpadon mozogva végül mégis a zenekari árokba csúszna, mert mégsem sikerülne reális ellenerővé formálnia a V4-ek nemzetállami platformját, amely tartósan elhitetheti Cameronnal is: valódi támogatást kaphat tőlük ahhoz, hogy a brit érdekeket mentse. Orbán erőlködik, pedig a közép-kelet-európai országok semmilyen szempontból nem részei a tartós brit érdekeknek. Elég a térképre nézni. Előfordulhat, hogy Cameron hirtelen irányt vált. Már, ha a februári EU-csúcson annyi megértést kap uniós reformterveihez, hogy azokat hiteles érvként felhasználhassa a Brexit ellen. Megfordulhat akkor is, ha Washingtonból tudatják: nem áll Amerika geopolitikai érdekében egy szétesett, nehezen kezelhető, durcás Európa létrejötte. Cameron akkor habozás nélkül az Unió centrumát fogja választani, és Budapest, a foszladozó V4-kel magára marad, Orbán pedig füttyszó kíséretében levonulhat az európai színpadról. Akkor a briteknek már mellékes is lesz, mit tesznek az Orbán szerint nem migráns, nem élősködő, uniós magyar szabad munkavállalók százezreivel, akik valójában gazdasági menekültek, s mit kezdene ennyi kényszerű hazatérővel.
A brit kormányfőnek igaza van: az Unió alapos reformra szorul. Csakhogy a nemzetállami nacionalizmussal szemben egy elmélyített politikai integrációra. Amiben London a maga eddig is különleges helyzetével kivívhatja magának a kivételes státuszt. Ugyanezt Varsó vagy Budapest csak az Unión kívül ”élvezhetné”.
