Megkerülhetetlen téma. Közben pedig úgy fest, mintha nem tudnák, hogy pontosan mi a dolguk. A civilek nem akarják a pártokat, a pártok szeretnék a civileket, de nem nagyon. Együttműködésnek évek óta nyoma sincs. És ez most már 2016, lassan csakugyan kellene keresni egy komoly politikust, akinek a neve még nem értékelődött le a korábbi hatalmi harcokban, átlagon felüli kommunikációs készségei vannak, nem demagóg és járatos a külpolitikában.
Ezt az embert "be kell járatni", ismertté és átláthatóvá kell tenni. Most már minden további hét és hónap végzetes késlekedés. Ezt az embert egységes ellenzéknek kell megszülnie, más megoldás nincs, körülbelül úgy, ahogyan a brit Munkáspárt a számára letargikus 90-es években ezt tette. Az öregek rádöbbentek, hogy már nincs esélyük a régi szakszervezeti dumával, a fiatalok épp kezdtek kiábrándulni a politikából, őket csak egy hasonlóan fiatal, energikus politikus tudta felrázni. A munkáspártiak körülnéztek és rátaláltak egy vagány, kedves, fiatal képviselőjükre, akit történetesen Tony Blairnek hívtak. Elszánt volt és harcias, közben pedig könnyed és humoros. A rend kedvéért mellé állították John Prescottot, a régiek pocakos, kedélyes emberét, aki majd megszólítja a nyugdíjasokat és képviseli a folyamatosságot, valamint a kissé meleg Peter Mandelsont, aki elfogadhatóságával párhuzamosan majd kitalálja az új gazdasági modellt és megszerzi az üzleti körök támogatását. Alastair Campbell, egy ravasz bulvárszerkesztő lett a mindenható kommunikációs vezető, aki tétovázás nélkül nekiállt a kampánynak. Előre kikötötte, hogy mindenben neki lehet csak igaza (alakját láthattuk a Királynő című filmben). Hetente találkoztak, mindent aprólékosan megbeszéltek, kivéve a programot. Pontosan tudták, hogy nem a program a fontos, mert a programot kevesen olvassák. Az számít, hogy a vezetők mit mondanak, hol mondják és hogyan mondják, amit mondanak. Tudatosan megterveztek minden nyilvános szereplést, összehangoltak minden rendezvényt.
A Munkáspárt 1997-ben 179 mandátumos többséggel elsöprő győzelmet aratott. Magyarországon az ellenzéki szervezetek, tudjuk, sajátos helyzetben vannak. Orbán kiszorította őket a parlamentből, az utcáról, gyakorlatilag levegővé váltak. Vannak persze itt-ott biztató közvélemény-kutatások, de ezeknek sem hisz már senki. Ha Gyurcsány Őszöd után lemond, még lehetne esélye. A többiek: Tóbiás, Mesterházy, Kunhalmi, Fodor gyorsan elkoptak, néha az ATV-ben elmondják, milyen országot szeretnének, ennyi.
Stratégiát építeni a választásokig már késő. Ha rajtam múlna, én nem a jelenlegi vezetőkre építenék, hanem keresnék egy kedves, művelt, elegáns, közvetlen, többgyerekes, legfeljebb negyvenéves, nyíltan és egyenesen fogalmazó asszonyt, akihez képest Orbán és Deutsch már kiöregedett, idejétmúlt fazonok. Aki képes lenne papír nélkül kérdezni az Országgyűlésben és nem elégedne meg látszat-válaszokkal. Kellene egy párt, amelyik megszüli magának az utódot. És persze, még valami. Kellene egy hivatásos, kemény, szakértő média is. Londoni diplomata koromban volt szerencsém ismerni egy bizonyos Nicholas Jones nevű újságírót, aki húsz éven át volt a BBC politikai munkatársa és úgymond szakosodott a Munkáspárt ügyeire. Mindent tudott róluk, és amit ő nem tudott, azt nem volt érdemes tudni. Vajon vannak ma ilyen alakok az ellenzék vezetőinek környékén?
Mindig elfelejtem: Magyarországon élünk.
