Szépen pörög az interneten annak a kisiskolásnak a füzete, akivel Ildi néni, a tanerő, a karácsonyi szünet előtt nem sokkal negyvenszer íratta le, hogy „Ameddig tálca van előttem, addig csöndben eszek”. (Most ne vitatkozzunk azon, hogy Ildi néni mit gondolhat az ikes igék ragozásáról, és egyáltalán.) Az egymondatos kis dráma azt meséli el, hogy a megbüntetett lurkó nem ült talpig kussban a menzán, szótlanul lapátolva a sótlan, ízetlen, mégis minden ízében korszerű répapörköltet. Sőt, alighanem povedált az eszemadta. A tanerő pedig megmerítkezett pedagógiai képességeiben és emlékeiben. És ezt találta a legalkalmasabb megtorlásnak, még ha emiatt nem csak a megfenyített, de a teljes osztálya is kiröhögte – legföljebb nem hangosan, és csak a háta mögött. (Ildi néni bizonyára egy szó nélkül szokott étkezni, és ezt elvárja családjától is.)
A kis íródeák meg elmondhatja magáról a szegény kisgyermekek panaszát, mely szerint „megtanítottak járni és beszélni, most meg azt akarják, hogy üljek és hallgassak”.
Ami igazán meglepett, az a hozzászólók véleménye. Zömében nők, anyák - a maguk princípiumában kiteljesedve – helyeslik ezt a bárgyú módszert. Hogy igenis csak fogja be a száját a kis rohadék, zabáljon, és takarodjon az étkezdéből.
Mindezeket olvasva látom, hogy a neveléspolitika sikeres, és ezek a családanyák tényleg alattvalónak szánják gyermekeiket, az iskolát meg poggyászmegőrzőnek. Maguk pedig legközelebb is megválasztják ezt a hatalmat.
Ezért is hiába a tiltakozó levelek remek gimnáziumi tantestületektől, hiába emelik fölösen föl szavukat tudós vagy csak józan emberek. A sikeres pedagógus ma Ildi néni.