Lendvai felidézi az 1956-os forradalom kitörésének mozzanatait megállapítva, hogy a magyar nép elementáris erővel lázadt fel a diktatúra ellen. Hamar összeomlott a kommunista rendszer, Nagy Imre koalíciós kormánya bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, illetve a többpártrendszer bevezetését. 1956. november 4-én azonban több száz szovjet páncélos 60 ezer katonával indult Magyarországra, hogy leverje a forradalmat. Lendvai megállapítja, ez volt a második világháború óta a legnagyobb olyan kihívás a Szovjetunió számára, amely regionális hegemóniáját fenyegette. Szerinte a bosszúhadjárat, illetve a Nyugat elmaradt segítsége miatti csalódás nyomán viszonylag gyorsan konszolidálta hatalmát Kádár János kormánya.
Paul Lendvai cikkében felidézte, hogy 27 évesen ő is egyike volt annak a 180 432 politikai menekültnek, aki 1956 októbere és 1957 márciusa között érkezett Ausztriába, ahol a származástól, múlttól függetlenül mindenkit „tárt karokkal vártak”. Mint írta, bár öt nehéz éven volt túl, katonai szolgálattal, letartóztatással, vizsgálati fogsággal, internálással, mégsem akarta elhagyni szülőhazáját. Kalandos útját Budapestről Varsóba, majd Prágából Bécsbe 1957. január 12-én kezdte meg. Egy helyi lap meghívására érkezett a lengyel fővárosba. „Lengyelország akkor reménysugarat jelentett szánunkra, hogy igenis lehetséges a reformokhoz való békés átmenet”. Mint írta, varsói tartózkodása idején érte el csúcspontját a budapesti letartóztatási hullám, azok is börtönbe kerültek, akik elérték rehabilitálását. A bécsi Kurier Varsóban tartózkodó főszerkesztő helyettesével, Hugo Portisch-sal, illetve az akkor a Die Pressének dolgozó történésszel, Adam Wandruszkával való beszélgetései során jutott a megmásíthatatlan elhatározásra: „Nem élhetek tovább hazugságban!”1954. február 4-én, egy hétfői napon érkezett meg egy használtan vett kék télikabátban, s egy kofferrel a kezében egy csehszlovák gép fedélzetén Prágából Bécsbe. Ausztriában azonnal politikai menedékjogot kért szülei és barátai megdöbbenésére. „Ez az ugrás az ismeretlenbe életem legboldogabb döntése volt” – emlékezett.
1956 novemberében 113 80, decemberben 49 685, januárban pedig, a határ lényegében hermetikus lezárása után is még 12 882-en menekültek Magyarországról Ausztriába. A száraz számok mögött azonban látni kell az akkori osztrák, Julius Raab kancellár-vezette koalíciós kormány példaértékű hozzáállását, s az osztrák embereinek nagylelkű és áldozatos magatartását. A szovjet fenyegetések ellenére Ausztriának esze ágában sem volt lezárni a magyar határszakaszt. Oskar Helmer belügyminiszter már 1956 októberében úgy rendelkezett, hogy menedéket adnak minden magyar menekültnek, függetlenül attól, milyen okokból hagyták el hazájukat. A kormány a szovjet invázió után is nyitva hagyta határait, s azokat is felvette, akik nem rendelkeztek hivatalos okmányokkal.
Az, hogy egy ország, amely átélte az Anschlusst, majd a világháborút, ennyire magától értetődően és nagylelkűen segített a magyar menekülteknek, meghatározó volt egy teljes generáció számára. Bár menekültek tízezrei, illetve 30 ezer osztrák továbbra is szükségszálláson lakott, Burgenlandban, majd más tartományokban is menekülttáborokat létesítettek. Pénzt, ruhát, élelmiszert gyűjtöttek a menekültek számára, több tízezer osztrák fogadott be saját lakásába is külföldieket – írja a magyar publicista. Mindenki megmozdult, az osztrák gyógyszerészek például 600 millió egység penicillint adományoztak. Egy külföldi megfigyelő szerint ezekben a téli hónapokban „Ausztria nyugatiasabban viselkedett, mint maga a Nyugat”. 1956 végéig aztán 100 ezren, 1957 végéig pedig mindegyik menekült elhagyta Ausztriát, abban azonban, hogy más államok is befogadták a magyarokat, Bécs példaértékű hozzáállásának volt döntő szerepe. Évtizedekkel később, 1986-ban Paul Lendvai kezdeményezésére magyar értelmiségiek fejezték ki köszönetüket Ausztriának. Ma, harminc évvel e nyilvános fellépés után is kötelességének érzi, hogy életben tartsák „a jó Ausztria” emlékét, különösképpen a nehezebb időkben.
