Négy éve még élt anyám hanuka-karácsonykor. Tudtam, nem sok lehet neki hátra. Azt is tudtam, nélküle nagy űr lesz bennem. Igyekeztem tudomásul venni, hogy hiánya nagyon fog fájni. Próbálgattam az érzést. Három éve, hogy volt apám hanuka-karácsonykor. Ekkorra már szereztem tapasztalást szülővesztésből. Mégis, korábban elképzelhetetlen kín mar azóta, amióta ő nincs. Nemhogy nem szűnően, de nem is enyhülően. Fantáziálok, milyen lesz az én utolsó percem, másodpercem. Hol fut majd le? Egyedül élem-halom meg? Hát az előzmények?
Anyához hasonlóan, sztróktól sújtva, tehetetlen bénaságba merevedve vegetálok a végszakaszban, vagy kegyelmi eljárásban, hirtelen szívleállásban részesít az Úr? Akár így, akár úgy történik, van vigaszom. A túlparton, a Semmiben nem vár rám szenvedés. Ahol nincs lét, nincs fájdalom. Rákműtét sincs. Avagy ki tudja? Találkozom anyámmal, apámmal, megismerem az antiszemiták által deportált nagymamámat. A fénykép gyönyörű Elza mamáját, nem a halálba rugdaltat. Ott – talán – az összes szerettemmel szeretetben fürdök, azokkal is, akiket valamiért nem tudtam annyira szeretni (és tőlük annyi viszont-szeretetet kapni), amennyire (amennyit) szerettem volna. Legyen így!