Rejtelmes ellentétben a címével, az Ifjúság című művének középpontjába két idős művészt emel az olasz film fénylő csillaga, Paolo Sorrentino. Az ifjúság, mint tünékeny vagy súlyos emlék, csak a meg-megcsillanó vágyakban létezik. Van abban valami melankolikus báj, ahogy két idős hőse reggelenként a vízállás jelentések modorában beszámol egymásnak időszerű prosztata-gondjairól, magyarán, hogy ki mennyit és hogyan tudott pisilni. Mintha az lenne a legnagyobb öröme a napnak, ha néhány cseppnél többet sikerül teljesíteniük.
A színhely egy luxus gyógyszálló a svájci Alpokban. A lélegzetelállító természeti táj bukolikus szépsége és az elegáns épített környezet stílusos nyugalma régi idők békéjét árasztja. Sorrentino kivételes művészi tehetsége, amit megcsodálhattunk már A nagy szépség című Oscar-díjas rendezésében, hogy a filmjében megjelenített világ az érzéki gyönyörűség élményét ébreszti. Lenyűgöző, ahogy ennek a világnak a legapróbb részleteit is stílusban tartva építi fel, s az éppen csak felvillanó figuráknak is egyéniséget ajándékoz. Az Ifjúságban is nyilvánvalóan jelen van Fellini szellemujja a különleges figurák megjelenésében, kiugróan érdekes szövegeikben. Utoljára Fellininél láttunk ilyen gazdag képzelettel megrajzolt figurákat ilyen finom szürrealitással elemelkedni a valóság talajától és mégis ennyire természetes, egyszerű hitelességükben létezni egy teremtett világban.
A két öregúr áll a különös koreográfia szerint mozgó cselekménysor középpontjában. Fred nyugalomba vonult világhírű karmester és zeneszerző, a 82 éves (!) Michael Caine játékában tiszteletet parancsoló öregúr, aki jópofa kalapjával, szemüveg mögül élesen figyelő tekintetével fogadja magába a körülötte nyüzsgő tenyészetet. Fanyar humorral, kritikus távolságtartással, mert igazán csak magára figyel. Mindent megértünk a magányából a felejthetetlen jelenetben, amikor az Alpok fenséges csúcsai övezte szelíd zöld lankán egyedül látjuk, amint saját dalát vezényli a teheneknek, illetve a nyakukban lógó kolompoknak.
Vele van a lánya, a szép Rachel Weisz alakításában. A mély érzelmi válságban szenvedő fiatal nőt éppen otthagyta a férje egy rocksztárért, aki meg is jelenik, s nem más, mint Paloma Faith személyesen. Apja személyi titkáraként próbálja rábeszélni, hogy fogadja el a királynő felkérését, vezényelje saját Egyszerű dalok című szerzeményét a Fülöp herceg születésnapjára tervezett koncerten.
Fred legjobb barátja, Mick amerikai filmrendező valamivel lezserebb a kissé merev angolnál, fiatal hittel és lendülettel dolgozik fiatal stábjával a fő művészi hagyatékának szánt filmje forgatókönyvén. Harvey Keitel ritkán látott arcát mutatja: meleg emberséggel kelti életre a végül tragikus döntésre jutó művész alakját. (Még az is lehet, hogy Sorrentino az ő figurájában tiszteleg mély gyásszal az olasz politikai film nagymestere, a januárban elhunyt Francesco Rosi előtt, akiről a vége-stáblistán is megemlékezik.) Kettőjük szeretettel és iróniával átszőtt barátsága, a kivételesen intelligens és jó humorú, szórakoztató párbeszédeik élesztik fel az ifjúság tünékeny szépségét. És talán a búcsút az élet végtelenül gazdag, sokszínű lehetőségeitől, a művészi alkotástól.
Sorrentino merészen vág bele a reális, illetve líraiságában szürreális ábrázolás kettősségébe, lepkefogójában a legkülönösebb színezetű szárnyakkal verdesnek a kiszemelt pillangók. Fiatal amerikai színész készül valamiféle filmszerepre s mond intelligens dolgokat az életről a két öregnek. A film egyik lélegzetelállítóan groteszk jelenete, amikor Hitlernek maszkírozva magát megjelenik a decens luxusétteremben, s a megkövült idős vendégek tanácstalan némasággal figyelik az ebédjét. Időnként felbukkan egy bozontos szakállú, nagy feltűnést keltő latin-amerikai jellegű fazon, döbbenetes tömegű hájakkal, amint az autogramkérő rajongók tömegéhez döcög, nyomában a szolgálatkész szőke szépséggel, hátán Karl Marx hatalmas tetovált portréjával. Maga a „hiúság vásárának” groteszk megtestesülése.
A masszázst végző, különösen okos kislány titokban a tévéből tanul balettezni, nyiszlett kis figurája a finom mozdulatok során csupa vágyakozás a fényre. A buddhista szerzetes meditációs gyakorlatát a zöld füvön az egész szálloda megmosolyogja – de a film igazságot tesz, s bebizonyítja, hogy levitáció igenis létezik. Legalábbis, tehetjük hozzá a lebegő szerzetest figyelve, Sorrentino művészete varázsolni is képes. (Legutóbb Alejandro Inarritu Gonzalez varázsolt nekünk hasonlót a Birdmanben.)
És ahogy a dráma komédiába torkollik, az is különös. A szálloda éttermében hőseink figyelik az előkelő idős házaspárt, akik egyetlen szót sem szólnak soha egymáshoz. Aztán a nő váratlanul hatalmas pofont ad a férjének és elvonul. Az élet megfejthetetlen titka. Aztán a két öreg barát az erdőben döbbenten pillantja meg, amint a pár önfeledten szeretkezik. Fantasztikus, ellentmondásos érzelmek, titkok, sejthető drámák és fájdalmas, mert reménytelen vágyak töltik fel Sorrentino filmjének mozgékony hangulatú jeleneteit.
A történet maga búvópatak, a gazdag érzelmi tartalommal megkoreografált jelenetek között bukkan elő újra- és újra a két barát kapcsolatára épülő szál. A rendezőhöz megérkezik filmjeinek kiöregedett sztárja, az ő jelenlétére épül az a hattyúdalnak szánt utolsó nagy mű. Jane Fonda az amerikai mozicsillag szerepében egy elegáns bordélyház madámjához hasonlatos, arcán vastag festékvakolattal, finomkodónak szánt közönséges szókimondással, de az eredeti egyéniség varázsával. Pazar karakteralakítás, nem csoda, hogy Golden Globe-díjra jelölték ezért a pár percért. A két barát művészi búcsúja két véglet: az egyiké tragédia, a másiké a siker újabb váratlan csúcsa. Sorrentino érzelemdús, költői befejezése ugyanannak az éremnek a két oldala. Kinek mit mutat, mikor feldobjuk és leesik. Mint az életben.
(Ifjúság *****)
