Nyilván költői túlzásnak szánták az egyik francia hírtelevízió szerkesztői, hogy a Nemzeti Front és az Iszlám Állam között párhuzamot vontak. Annyi azonban bizonyos, hogy azon politikai formációk, amelyek a terrorszervezetektől, illetve a migrációtól való félelemre építik választási kampányaikat, és újra meg újra deklarálják Európa „megvédésének” szükségességét, épp úgy önkényuralmat valósítanának meg a kontinensen, mint az iszlám fundamentalizmus hívei. Az erős köztársasági hagyományokkal rendelkező Franciaország politikai elitje, s egyúttal választópolgárai jól vizsgáztak a regionális választások második fordulójában. A baloldal visszaléptette jelöltjeit bizonyos régiókban a mérsékelt jobboldal javára, a lakosság pedig magas részvételi aránnyal demonstrálta, hogy nem kér Marine Le Pen pártjából.
Az egykori bajor miniszterelnökről elnevezett Strauss-doktrína, illetve a mérsékelt erők összefogása a szélsőjobb marginális helyzetbe kényszerítésének érdekében tehát kitűnően működik Nyugat-Európában. A kontinens keleti felén azonban merőben más a helyzet. Jelzésértékű, hogy Schmidt Mária a napokban kijelentette a Financial Times-nak: Le Pen képviseli a valóságot. Nyilatkozata annak beismeréseként is felfogható, hogy nálunk nincs éles határvonal a mainstream jobboldal, valamint a náci eszmékkel rokonszenvező politikai formációk között. A felmérések szerint a Fidesz az elmúlt időszakban egyértelműen és látványosan a Jobbik rovására erősödött meg. Mégpedig azért, mert Orbán Viktor a kormánypropaganda szintjére emelte a szélsőjobboldali pártok retorikáját.
A szétforgácsolt hazai demokratikus ellenzék még megerősödése esetén se vállalhatna nagykoalíciót a két világháború között regnáló, szociálisan érzéketlen és hazánkat katasztrófába sodró rezsim szellemi örököseivel. Nincs, nem is lehet összefogás azokkal, akik közismert antiszemitákat rehabilitálnának és csupán a nemzetközi felháborodás hatására visszakoznak, ezen kívül a feudális hagyományokhoz híven kétségbe vonják a nők emancipációhoz való jogát. Demokratikus párt nem kerülhet egy platformra a fékeket és ellensúlyokat kiiktató, a független intézményeket megszálló politikai erővel. Nem látok szignifikáns különbséget Orbán pártja, s a Nyugaton is erősödő szélsőjobboldal között.
A rendszerszintű fenyegetést a jelek szerint Brüsszelben is felismerték. A Jog és Igazságosság hatalomátvételét követően Varsóban hasonló forgatókönyv látszik megvalósulni, mint Budapesten, az Unió pedig meglehetősen idegesen reagált. A monitoring eljárások, esetleges szankciók azonban nem elegendőek a helyzet kezeléséhez. Manuel Valls joggal jelentette ki, hogy „valamit kell adni az embereknek, amire szavazni tudnak”. Fokozottan érvényes figyelmeztetés ez a magyarországi demokratikus ellenzéknek, amelynek törekednie kell arra, hogy a hazai közbeszédben az eddiginél jóval nagyobb hangsúlyt kapjon a társadalmi ellátórendszerek leromlott állapota, a gyermekéhezés vagy a korrupció.
Nem játszhatnak Orbán kottájából, aki kabinetje katasztrofális teljesítményéről igyekszik elterelni a figyelmet, amikor Európa védelmezőjének szerepében tetszeleg.
