Sokan ismerik a kedves karácsonyi éneket: „A kis Jézus megszületett, örvendjünk! Elküldötte ő szent Fiát Istenünk. Betlehembe fekszik rongyos jászolban, azért van oly fényesség a városban.” El-elmélázom mostanában a város fényességén. Azelőtt könnyedén megfejtettem a jelentését: nyilván az ünnepet hirdető csillag világította meg. Mostanában egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a „rongyos jászolban” fekvő gyermek és a város fényessége ellentétet sugall. Amott a gazdagon feldíszített karácsonyfán most gyújtogatják a gyertyákat és a csillagszórókat, ajándékok halma a fa alatt, emitt metsző hideg szél, az állatok lehelete melegíti az újszülöttet, akit édesanyja jobb híján jászolba fektetett.
Ellátnak-e a város gazdagjai a szegények viskóiig? Szánalom ébred-e szívükben, vagy arra gondolnak, hogy saját hibájukból tengődnek mélyszegénységben? A hajléktalanok városszéli sátraiban legfeljebb egy gyertya pislákoló fénye jelzi, hogy ünnep van. Néhol már a vacsorához ülnek a városban, az ezüst evőeszközök csörömpölése közben szolgálják föl az ételeket, itt-ott pincérek sürgölődnek. Emitt most válogatják a szemétből kimentett maradékot, ebből lesz a szokottnál laktatóbb estebéd.
A templomokban orgonakísérettel zendül az ének: „… békesség földön az embernek”. A képernyőn vonuló, a terror elől békességet kereső tömegek, akik úgy vélik, Európa lesz számukra a békesség szigete. Köztük várandós, szülés előtt álló asszonyok, nekik még egy istálló sem jut, pedig ők sem kapnak helyet a szálláson, drótkerítések között támolyognak, olykor férjüket figyelik, aki a másik gyereket viszi. Egyszer csak eltűnik a szemük elől, valaki elgáncsolta, gyermekével zuhant a földre.
A szegények várakoznak a karácsony békességére. És várakozik minden jóakaratú ember is. Ahogy Márai Sándor írta: „Most, hogy az ünnep közeledik, meglepetéssel észlelem, mintha még mindig várnék valamire. E napokban megesik, hogy elindulok az utcákon, megállok a kirakatok előtt. Öngyújtó nem kell. Fényképezőgép, Victor Hugó összes művei, bőrben, zsebkés, melynek gyöngyház tokjában ötféle penge van, továbbá dugóhúzó, körömtisztító és pipaszurkáló is, nem kell. Semmiféle tárgy nem kell már, lemondok Indiáról, Ausztráliáról és a Marsról is, ellenségeim cikkeit érdeklődéssel olvasom, s színházba lehetőleg egyáltalán nem járok. Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani, s még mindig várok valamire.
Néha azt hiszem, szeretetre várok. Valószínűleg csillapíthatatlan ez az éhség: aki egyszer belekóstolt, holtáig ízlelni szeretné. Közben már megtanultam, hogy szeretetet kapni nem lehet; mindig csak adni kell, ez a módja. Megtudtam azt is, hogy semmi sem nehezebb, mint a szeretetet kifejezni. A költőknek nem sikerült soha, a költőknek, akik az érzelmek és indulatok minden árnyalatát rögzíteni tudják szavaikban. A szeretetnek nincs színfoka, mint a gyöngédségnek, nincs hőfoka, mint a szerelemnek. Tartalmát nem lehet szavakban közölni: ha kimondják már hazugság. A szeretetben csak élni lehet, mint a fényben vagy a levegőben. Szerves lény talán nem is élhet másképp, csak a hőben, a fényben, a levegőben és a szeretetben.”
Sokszor mondogatjuk: karácsony a szeretet ünnepe. S hogy kimutassuk, megvásároljuk a bicskát, öngyújtót, nyakkendőt. De valóban és valódi szeretetben élünk-e? Nem veszi körül a szívünket valami megmagyarázhatatlan, furcsa hidegség? Azt énekeljük: fényesség van a városban. A szeretet fénye volna ez? Szorongva kérdezzük, igaza lehet-e Ady Endrének, amikor így írt éppen 110 éve: „Betlehem csodája visszatér hozzánk, s meg fog sokasodni mirajtunk. Karácsony ünnepén, e szomorú karácsonyban, mi látjuk a hatalmas újat: az európai Magyarországot.”? Európai Magyarország? És mi lesz veled, Európa?... És miként ünnepelhetnek azok, akiknek morzsányi szeretet sem jut? A már-már elfeledett, mélyen érző költő, Falu Tamás így ábrázolta a kivetettek szomorúságát: "Karácsonyeste, gyertyafény,/ Szív a szívhez most oly közel, / Sok fenyőág: sok kar, amely /Egész világot átölel. / De van szív, mely nem lel szívet, / Van seb, amelyre nincsen ír, /Nincs ember annál szomorúbb, / Mint ki karácsonyeste sír."
Egyik éjféli mise után a templom előtt láttam a síró asszonyt. Kis habozás után megkérdeztem bánata okát. Érezhetően jól esett neki az emberi szó. Két hete temette el a fiát, a másik haza sem jöhetett a temetésre, „illegálisan” hagyta el az országot. Hány és hány elmagányosodott öreg tölti napjainkban könnyezve a szeretet ünnepét! Elszélednek a gyerekek, unokák. Egy színes kocka maradt utánuk. Gyermekként ilyen kockákból építettek várakat karácsony este. Mára ez a tégla maradt a szeretet épületéből. Abból a szeretetből, amelyről Sinka István írt: „Rongy vándor köhécselt, a tájakat rótta, – s útbaigazította havas mutatófa. […] Majd falu következett. Halkan békopogott – ajtaján egy háznak. S benn már a szent este – fényében fogadták. Kapott kalácsot, bort… - S kinn a csillagokra lompos kutya csaholt.” (Pusztai karácsony) Ha szeretetre szomjasan kopogtatnak a szívünk ajtaján, megnyitjuk-e, vagy zárjába beletört a kulcs?...
Arcok körvonalait vélem látni, hangokat hallok. Nagy szeretetközösség tagjai gyerekkoromból. Szigorú nagyanyám tekintete ilyenkor megenyhült, amit rágyújtott a Mennyből az angyalra. Nagybátyám katonaruhában, szabadságon. Előző nap a tisztiszolgájával a Mátyás-hegyre küldött karácsonyfáért, s a székely ember elveszített. Kegyetlenül sírtam, ismeretlenek szántak meg és hazahoztak. Dani bácsi, a békéscsabai orvos 1944-ben velünk karácsonyozott, itt ragadt az ostrom idejére. Délelőtt barátját látogatta meg a János kórházban, s lélekszakadva közölte: két orosz tankot látott a Szilágyi Erzsébet fasorban. Az emberek az utolsó bevásárlásaikat végezték, s egyszerre elcsörömpölt mellettük a két tank. Dani bácsi két üveg bort is „lőtt” – így mondta, szerető tekintettel simogatva kincseit. Az egyiket anyám rögtön összetörte. Dani bácsi ekkor élte át az ostrom legnagyobb veszteségét. A ferences atyák úgy tervezték, a Veronika kápolnában – a bombák a földdel tették egyenlővé – éjféli misét mondanak, boldogan vártam, hogy ministrálhatok a hőn szeretett Szerén atyának. (Nemrég láttam arcképét egy kanadai fotón, oda menekítették agyonveretése elől.) Semmi sem lett belőle: 3-kor csapódott be házunk mellett az első akna. Fél szemmel még láttam a fa alatt ajándékaimat. A háború áldozatai lettek.
Aztán már apaként figyeltem a gyerekeim várakozástól és örömtől pirosló arcát. Unokáim. Nekik apám kis betlehemes játékot írt, azt adták elő karácsonyonként. Lányaim is támogatták őket. Nemrég került kezembe. Három sora, melyet a „kiskar” mond el, kezd vészesen időszerűvé válni: "Ki majd bajainkat fölveszi magára, / Jó Pásztorunk, mégis szétszéled a nyája, / Meghal juhaiért, keresztfára vonva."
Tényleg, hogy is tart össze ez a nyáj? S a Jó Pásztor utódának mekkora küzdelmet kell vívnia lázongó juhai ellen! Nincs olyan hónap, hogy a világsajtóban ne olvasnánk a Vatikánban kitört botrányokról. Az a közösség, amelynek szeretetből kellene példát mutatnia a világnak, szinte gyűlölködve ront neki Ferenc pápának, anyagi érdekei s egyéb gyanús üzelmei védelmében. Miközben a pápa a szeretet hírnökeként járja a világot, otthon, a Vatikánban némelyik bíboros palotában él és luxus-fogadásokat tart, a másiknak bíróság előtt kell felelnie egyházmegyéje eladósításáért, miközben némely újságírók pellengérre állítják az előző pápát, XVI. Benedeket és a mostanit is. Ilyenkor joggal merül fel bennünk a kérdés: miképp éljük meg manapság a kölcsönös szeretetet, hová tűnt a tekintélytisztelet és a szolidaritás? Merényletek, kivégzések, gyilkosságok késsel, csalások, lopások, hazugságok – ilyen manapság a mi világunk. Kisdi Benedek 1651-ben a Cantus Catholici című gyűjteményben adta ki az „Ez nap nékünk dicséretes nap” kezdetű karácsonyi éneket. Harmadik versszaka így hangzik: "Megtört, immár ördög hatalma, a halálnak országa, / Pokolnak, bűnnek birodalma, / Megnyittatik mennyországnak erős kapuja, / Istennek kedve mireánk szálla."
Valljuk meg: nem a mennyország erős kapuját látjuk megnyílni, hanem a pokolét, s a világot a bűn és elkövetői uralják. A hétköznapi, egyszerű ember úgy érzi: magasabb érdekek szövevényében botladozik, s miközben a szeretet szavát duruzsolják a fülébe, az igazi szeretetről nem gyűjthet ismereteket. Márainak van igaza: a szeretetről nem beszélni kell, hanem megtenni.
Karácsony mégis a szeretet reményét és valóságát sugallja, s ennek letéteményeként tekinthetünk Ferenc pápára és arra – nyugodtan mondhatjuk – a forradalomra, mely az ő megjelenésével vett lendületet, s mint minden forradalom, az ellentéteket is felszínre hozta. Amit a pápa meg akar valósítani, az a szeretet forradalma. Erről ír Walter Kasper bíboros most magyarul is megjelent Ferenc pápa (A gyengédség és szeretet forradalma) című, a Vigilia kiadásában Lukács József tolmácsolásában megjelent könyvében, amely tulajdonképpen előadásaiból összegyűjtött válogatás. Walter Kasper Ferenc pápa elkötelezett híve, teljes mértékben támogatja a „szegények szegény egyháza” megvalósítását. Ez a program dúlta fel több vatikáni bíboros lelki egyensúlyát, ők ugyanis ragaszkodnak gazdagságukhoz, és hallani sem akarnak szegény egyházról, holott Krisztus szegényes jászolban született, és szegény embereket mozgósítva alapította egyházát. Aki azzal a kérdéssel fordult hozzá, mit tegyen, hogy üdvözülhessen, annak azt mondta, adja el mindenét, a pénzét ossza el a szegények között, s így kövesse őt. A gazdag elszomorodott, többre becsülte a pénzt, mint a szegényekkel szemben tanúsított szolidaritást. Ha csak egy pillantást is vetünk magunk köré, ugyanezt a magatartást észleljük: fogcsikorgató szerzésmániát, szeretetlenséget, közömbösséget, undorító önzést. Magukat kereszténynek mutatók taszítják szegénységbe emberek millióit, aztán a farizeus módjára megvetően mutogatnak a vámosra, aki nem dicsekszik, hanem alázatos. Jézus elég világosan elmondta: ne gyűjtsünk kincseket. Sok keresztény bibliájából kimaradt ez a figyelmeztetés, viszont helyette ez olvasható: gyarapodj anyagiakban, szegényítsd tovább a nyomorultat! Ráadásul Krisztus követőinak álcázzák magukat.
Akik sajátjuknak érzik a karácsony üzenetét, az általa javasolt forradalom szolgálatába szegődnek – mondja Walter Kasper bíboros. Pedig „Ferenc pápa kihívása sokkal radikálisabb, mint ahogy a legtöbben gondolnák. Ez kihívás egyrészt olyan konzervatívoknak, akik nem hagyják, hogy Isten meglepje őket és elzárkóznak a reformoktól, másrészt azoknak a progresszívoknak, akik itt és most konkrét megoldásokat várnak el. Mindkettőjüknek csalódást okozhat a gyengédség és a szeretet forradalma. […] Az egyház sem lesz sohasem csak a szeretet egyháza, hanem a bűnösöké is, ezért újra meg újra szüksége van a megújulásra. Semmi sem rosszabb, mint egyrészt a katharok, az inkvizítorok és a könyörtelen szigorú bírók dühkitörése, akik visszasírják a múltnak egy tiszta egyházát, amely azonban sohasem létezett, másrészt a magukat haladónak gondoló utópisták buzgólkodása, akik a jövő tiszta, ideális egyházáról ábrándoznak, és könyörtelenül bírálják a jelenlegi állapotokat.”
Mindkét szélsőséges eszme vallóinak oda kellene járulnia a jászolhoz, amelyben a szegényektől körülvéve egy ártatlan gyermek fekszik. A korai századokban az egyház tagjai megérezték, hogy a betlehemi csillag fényénél olyan tanulságokat gyűjthetnek, amelyek segítik őket a tisztultabb élet megvalósításában. Az első három században még nem ünnepelték meg Jézus születését, hiszen számukra kereszthalála és feltámadása volt igazán fontos. A karácsony – mint ezt a liturgia világhírű tudósa Radó Polikárp, bencés szerzetes fejtegeti Karácsony ünnepének háttere című tanulmányában – 325 és 336 között lett ünnep Rómában, amikor az egyház két fronton is küzdött különféle eretnekségekkel. Ezek közül talán az úgynevezett Nap-teológia volt a veszélyesebb és sokak számára vonzóbb. Egyiptomban és Szíriában elterjedt mítosz szerint a régi Nap meghalt, de december 25-én Parthenosz, a szűz új kis Napot szült, amely egy évig élt. Aurelianus császár, aki a Nap-vallás buzgó apostola volt, 274 december 25-én a legyőzhetetlen Napnak templomot jelölt ki, amely az ünnepségek központja lett. Még az 5. században is voltak napimádók, akik a Szent Péter bazilikának hátat fordítva a fölkelő Naphoz imádkoztak. A kultusz ellensúlyozására helyezték erre a napra a „világ világossága”, Krisztus születésnapját, amelynek addig nem kutatták pontos idejét.
A karácsony lelkiségét fejezi ki a karácsonyfa is, amelyet Németország protestánsok lakta vidékein állítottak föl először a 17. században. A jászolban fekvő ártatlan gyermek áhítatot és reménységet sugall, s az elébe járulókat az ünnep uralkodó gondolata a szeretet áramkörébe vonja. Egy jobb világ sejtelmét sugározza az ünnep, a lelkekét. Ahogy Nemes Nagy Ágnes írta Karácsony címmel: "Fehér föld, szürke ég, a láthatáron / narancsszín fények égtek hűvösen.
Pár varjú szállt fejem felett kerengve / s el nem repültek volna űzve sem. / Csak álltam szürkén, szürke ég alatt. / – S egyszerre, mint gyors, villanó varázs / egy kicsi szó hullott elém: karácsony, / mint koldus kézbe illatos kalács. / Csodáltam. És a számon hála buggyant,
nem láttam többet kósza varjakat: / olyan szelíd volt, mint a gyermek álma, / s olyan meleg volt, mint a nyári nap."
