Shirer tudósítóként hat évet töltött a náci időkben Németországban és már 1950-ben megjelentette ennek a könyvnek az első kiadását, amit sok kiegészítéssel 1960-ban ismét kiadott. Azóta több millió példányban kelt el szerte a világban. A „meglehetős késéssel” meghatározás egyébként talán túlságosan is enyhe fogalmazás. Érthetetlen, hogy eddig miért nem akadt hazai kiadója. Igaza van Ormos Máriának, aki ennek a magyar kiadásnak az előszavát így fejezi be: „Ezért hiszem, hogy a 89 évesen (1993 decemberében) elhunyt szerző halálában is missziót tölt be akkor, midőn élete vége felé adott hozzájárulásával és nagy örömére, könyvét mintegy átnyújtja a magyar közönségnek.”
Azt hihetnénk, hogy hetven évvel a nácizmus bukása után már mindent tudunk Hitlerről és koráról. Kétségtelenül sok mindent tudunk, de ezt a könyvet olvasva kiderül, hogy egyáltalán nem mindent. Ezért olyan szenzációsan érdekes ez a két kötet. Shirer ugyanis nem pusztán személyes élményeit írta meg. Igaz, ott volt Nürnbergben a náci perek idején, és elolvasta az a perbe fogottak minden tanúvallomását is. Ezen kívül azonban végigbúvárkodta a náciktól lefoglalt több tonnányi iratanyagot. Shirer világnézete szempontjából liberális demokrata volt, ami elég is ahhoz, hogy Amerikában az 50-es évek elején - és kommunista-gyanúsként - a „vörösök” feketelistájára kerüljön. Így éveken át éppen csak meg tudott élni. Ám világnézete nem üt át a tények szigorú ismertetésén és nagyon ritkán enged meg magának a tényekhez fűzött megjegyzéseket. Vannak olyan hetek, napok, sőt órák és percek is, amelyeknek a történéseiről mindent tud és persze meg is ír mindent. Többek között a diplomáciai tárgyalásokról, azok gyakran szubjektív részleteiről is. (Cianó gróf a Duce külügyminisztere és veje például gyakorta fűz – ellenséges – megjegyzéseket apósa tárgyalásaihoz.)
A náci katonai vezetők és Hitler tárgyalásairól is meglepően sok dokumentum maradt fenn, Hitler megjelenéseiről nem különben. Ezek némelyikén a szerző is jelen volt, és még a diktátor arcát is meg tudta figyelni. Megfigyeléseit pedig közre is adja, méghozzá nem egy hivatásos történész száraz nyelvén, hanem egy jótollú újságíró szórakoztató stílusában. Végül is milyen újdonságokkal szolgál a könyv a történelmet felületesen ismerő, de iránta érdeklődő laikus számára? Nagyon sokkal, de itt most – hely hiányában – csak két példát említünk. Az egyik, amikor a Hitler agyában összeállt külső inspirációkról ír. Vagyis azokról az emberekről, akik nagy hatást gyakoroltak a Führerre. Közöttük találunk több ismert filozófus-professzort, akiknek munkássága figyelemre méltó. Fichtét például, aki szerint a latin népek, különösen a franciák és a zsidók dekadens fajok. Csak a németek nyelve tiszta és az ő uralmuk alatt új kor virágozna ki a történelemben. Fichtét az egyetemen Hegel váltja, akit egykor a kötelező szemináriumokon, mint a dialektika jelentőségének felismerőjeként kellett tárgyalni. Arról nem esett szó, hogy Hegelnél a világ-szellem legmagasabb megnyilvánulása az „Állam”. Az „Állam” a legfőbb joggal rendelkezik az egyénnel szemben, akinek az a legfőbb kötelessége, hogy az állam tagja legyen. Egyébként Hegel szerint a háború gondoskodik „a hosszú békében korrumpálódott népek etikai egészségéről.” Ugyancsak hatással volt Hitlerre
Nietzsche is, aki olyan szuperembert jósolt meg, „aki az őt körülvevő elittel a földkerekség uraivá válhat”. Hitler természetesen magát tartotta ilyen szuperembernek. A Führer példaképei között van egy angol úr, egy tengernagy fia, akit Chemberlainnak neveztek ugyan, de semmi köze sem volt az évtizedekkel később élt, azonos nevű angol miniszterelnökökhöz. (Egyébként a zseniális zeneszerző, de antiszemita Wagner veje volt.) Alapművében, amit németül írt Bécsben, egyebek között azt állította, hogy Jézus nem zsidó, hanem teuton volt, s az ő istenük lett valójában. Chemberlain 1916-ban, a háború közepén német állampolgárságot kért és kapott. Hitler 1924-ben találkozott vele, mire az angol a bimbózó náci párt tagja lett.
Egy másik érdekes és újdonságnak számító vonulata a könyvnek a Hitler ellen összeesküvő tábornokok hosszú listája. Akiknek nem a náci párt egyeduralma ellen volt kifogásuk – hiszen ők segítettek a pártot és Hitlert hatalomra, a weimari köztársasággal szemben -, még csak nem is gyilkosságok, kegyetlenkedések miatt. (Szavuk nem volt az SA-vezér, Ernst Röhm és jónéhány társa meggyilkolása ellen - a hosszú kések éjszakáján -, akik bankok, tőkések, földbirtokosok elleni leszámolást követeltek Hitlertől, mint a forradalom „szocialista jellegének” kiteljesítését.) A tábornokok minden alkalommal akkor kezdtek Hitler leváltásán (elfogásán, esetleg meggyilkolásán) gondolkodni, amikor a Führer - szerintük a valódi katonai helyzetet túlértékelve - indított hadjáratokat. Például Belgium lerohanása előtt féltek attól, hogy az angol-francia haderő még leverheti a nem eléggé erős német hadsereget. Az ilyen félelmek még többször megerősödtek, minden alkalommal összeröffentek, de végül is cselekvésig nem jutottak el. Érdekes, hogy a vezető tábornokok közül – egyebek mellett a hadsereg főparancsnoka és a vezérkari főnök is mindig köztük volt – senki nem bukott le, pedig elég sokszor összejöttek a különböző tervek megbeszélésére. Végül csak Rommelt érte utol a végzete, aki sebesülten feküdt otthon, amikor már leleplezték részvételét az összeesküvésben. Ám az afrikai hősnek tartott katonáról mégsem lehetett elárulni, hogy ő is Hitler ellen van, ezért mérget itattak vele, viszont – mintha mi sem történt volna – díszes temetést rendeztek a tiszteletére.
Mint tudjuk, egyetlen valódi kísérlet történt a Führer meggyilkolására. Meglehetősen későn, 1944 júliusában. Egy véletlen mozdulat mentette meg a Vezér életét: a térkép fölött magyarázó ezredes kényelmetlennek érezte a táskát az asztal alatt, amit odébb rakott. Így amikor az felrobbant, ő halt meg, Hitler viszont csak könnyebb sérüléseket szenvedett. Stauffenberg ezredest, aki a táskát az asztal alatt elhelyezte és eltűnt a helyszínről, utóbb természetesen halálra ítélték és kivégezték. (Erről szól a Valkür című amerikai film is.)
A Vezérről és kancellárról viszonylag nem sok újdonságot tudunk meg, legfeljebb azt, hogy még a legnyomorúságosabb bécsi éveiben sem volt szobafestő, mázoló. A szerző viszont elismerően szól – persze ez sem újdonság – Hitler szónoki képességeiről, miközben sok-sok részletes idézettel bizonyítja, hogy szinte soha nem mondott igazat a nyilvánosság előtt. Természetesen saját mániáiról hiteles képet adnak ezek a beszédek, de minden más csak kitaláció ezekben a szónoklatokban. Újdonság talán az is, hogy a szerző, aki ott élt-járt-kelt a hétköznapi utcákon, azt tapasztalta, hogy a máskor oly lelkes, tömeg szinte teljességgel hiányzott, amikor Hitler a nyilvánosság előtt bejeletette a háború kitörését.
Mindenesetre azoknak, akik tájékozódni akarnak arról, mi történt Németországban (és Európában) e sötét időszakban, elengedhetetlen olvasmány William L. Shirer könyve.
