Nevét együtt említették az óriásokéval, Bruno Walterével, Erich Kleiberével, s a nemrégen elhunyt Claudio Abbadoéval. Masur 1927-ben született Sziléziában: édesapja műszaki ember volt, zene megszállott nővérei ültették a zongorához. A fiú azonban rövid ujjai miatt a vezénylésre tette fel az életét. Példaképnek a nagy német klasszikus komponistákat választotta: Beethovent, Brahmsot, Brucknert, meg Schumannt és Mendelssohnt.
Ha föllépett a pulpitusra tekintélyt sugárzó alakjával, nyomban csönd lett, s a varázs azonnal elkezdődött. Néhány kortársával megegyezően, mellőzte a pálcát, csak két karjával vezényelt, azokkal vonzotta zenekarainak, a hírneves együtteseknek művészeit. A sorsa úgy hozta, hogy a háború után Kelet-Németország bezárt falai mögé szorult, csábították a nyugati világba, de ő nem ment. Néhány tapintatlan híve megkérdezte tőle, amikor még Drezdában volt, hogy „miért dolgozik együtt a kommunistákkal”, amire azt válaszolta, „nem a kommunistákkal dolgozom, hanem muzsikusaimmal". Aztán fölkérték az 1960-as években, hogy vegye át a kelet-berlini Komische Oper vezetését is, ahol megpróbálták összeboronálni a műfajt „forradalmasítani” törekvő ultramodern rendezővel, Felsensteinnel. Masur a muzsikához ragaszkodott, nem volt hajlandó a túl merész kísérletezésekre.
A fal ledőlése után megnyílt előtte az egész nagyvilág. Hívta New York, ahol 1991-től 2002-ig állt az egyik legtekintélyesebb orkesztra élén, de ment Londonba, Párizsba is. Esztendők alatt kilencszáz koncertet tartott, miközben örökbecsű fölvételeket is készítettek vele. Aztán 2008-ban ledöntötte a Parkinson-kór, három esztendeje pedig elesett a pódiumon, vállát törte. A föllépések ritkultak, rátört a búskomorság is. Hatalmas nemzetközi rajongótábora most tömérdek fölvételével, tévéfilmjeivel vigasztalódhat.
