John Lennon már harmincöt éve máshol játszik, de amikor felmegy a függöny a színpadon, újra velünk van. A kis költségvetésű produkció igazi csemege: valami régi, valami új is egyben. A zene benned van, csak elő kell csalogatni. Megérted az ismerős szavakat, melléd ül a dal, a lábad együtt mozog a benned kalimpáló szívvel. Dübörögnek a régi szép akkordok. Milyen zsongító a gitár, az ének!
Aztán megjelennek a színészek által életre keltett bumfordi, mosolyt ébresztő állat-lények, öt kutyát, papagájt imitáló tehetség. Nehezen lehet egymás mellé tenni a zenét ezzel a játékkal, valamennyire mégis összepasszol, elvégre Lennon prózájából, verseiből, írásaiból, naplótöredékeiből állt össze az előadás, így szükség van erre is.
A közönség – én legalábbis - végig élveztem a zenéket, a félnótás gyülevészt. Az szól kint, ami bent rekedt. Amiből nem dallam lett, az ténylegesen megszólal. Klasszikus mesék virágnyelven. Fekete fehér híradó, képek. Az elmúlt ötven év. Hangosan énekelsz, tapsolsz, röhögsz, könny karcolja arcodat. Briliáns, akárcsak a hosszú hajat és szakállt viselő John Lennon, akit harmincöt éve egy decemberi napon gyilkoltak meg, s aki mindvégig tudta, mit és miért cselekszik.
Csak gratulálni tudok az alkotóknak. Elsősorban az énekes- előadóművész Gerendás Péternek, majd szép sorjában az összes többi művésztársnak: a rendezőnek, a dramaturgnak, a zseniális fordítónak, a kiváló színészeknek, a technikának. A háznak. S persze a közönségnek is jár a dicséret. Ezek az ifjú hölgyek, meg vén fickók megérezték, hogy érdemes este nyolckor kulturális okokból a művelődési házban ülni.
