A francia regionális választások első fordulójában máris tarolt Marine Le Pen szélsőséges pártja, az angolok népszavazást terveznek a kilépésükről és a visegrádi négyek is zavartalanul szervezkednek „Brüsszel” ellen. A helyzet abszurditását jelzi, hogy már a magyar miniszterelnök is Európát formáló politikusnak képzeli magát. Csakis ezzel magyarázható a legújabb aránytévesztése: egy olyan tagállam pereskedik Európával a kvóták ügyében, amely ellen hetente indul kötelezettség-szegési eljárás az uniós jogszabályok megsértése miatt.
A béna kacsa
Az már általános vélekedés, hogy az európai integráció talán történelme legsúlyosabb válságát éli. A menekültkrízis olyan ellentmondásokat is a felszínre hozott, hogy még az EU teljes szétesése sem kizárható. Akár szerencsés változatnak is tekinthetjük, ha csak a schengeni rendszer hullik darabjaira, és néhány fejlett ország – megunva és sorsukra hagyva az okvetetlenkedőket –, „többsebességű Európa” néven visszatér a kezdetekhez. Ehhez még a hatályos európai jogszabályokat sem kell módosítaniuk. Miután többnyire ők a „nettó befizetők”, elegendő, ha a hétéves költségvetési ciklus esetleges félidős felülvizsgálatakor egyeztetnek egymással. Csak annyit kell majd tenniük, hogy a tagállamokat egyébként megillető közösségi forrásokat a menekültválság kezelésében vállalt tényleges szerepük alapján osztják el újra.
Az idei év különösen láthatóvá tette a régen elavult integrációs intézmények gyengeségeit is. Elsőként a tagállami konszenzushoz való makacs ragaszkodást kellene végre feladni, ami a 28 tagú EU-t egyszerűen béna kacsává változtatta. Évtizedek óta nem sikerült a döntéshozatalt közelíteni egy működőképes föderális rendszerhez, ami pedig gazdaságilag teljesen ésszerű lenne. Az új tagok belépésével a rendszer egyre lassúbb, nehézkesebb lett, ráadásul az Európai Tanács – indokolatlan túlsúlya miatt – az egység egyik legfőbb akadályává vált. Az Európai Bizottság és az Európai Parlament hiába tesz újabb és újabb kísérleteket az integráció mélyítése és a jogállamiság védelme érdekében. Ezek a kezdeményezések rendre elakadnak amiatt, hogy az állam- és kormányfők kizárólag a hazai karzat közönségéhez beszélnek. Akár a nevetségességet is hajlandóak vállalni annak érdekében, hogy az otthoni választók a nemzeti érdekek igaz védelmezőinek lássák őket.
Ilyen módon faragták le például – elvetve a Bizottság eredeti javaslatát – az EU jelenlegi, hét évre szóló költségvetését. Az 1000 milliárd eurónál nagyobbra tervezett összeget 960 milliárdra csökkentették, természetesen a szigorú „takarékosság” jegyében. A Brüsszelből hazatérő "hősök" azonban az előzményekről valamilyen okból nem szóltak. Arról például, hogy 2008 és 2011 között a tagállamok kormányai összesen 4500 milliárd eurót, vagyis az éves uniós büdzsé harmincszorosát költötték bankmentésre az adófizetők pénzéből. A tagállami költségvetésekről ugyanis a monetáris unió bevezetése óta változatlanul nemzeti hatáskörben döntenek, s az Unió által évente elkölthető pénz mindössze az EU-GDP 1 százaléka körül ingadozik. Márpedig ebből az összegből nem lehetett megoldani a korábban csatlakozott „déliek” (görögök, spanyolok, portugálok) felzárkóztatását sem, és a kelet-európaiaké is csupán ígéret marad.
Orbáni "hála"
A válságot előidéző okok számbavételekor talán azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Európának ma alig vannak valóban nagy formátumú, a kontinens hosszabb távú érdekeit is átlátni képes vezetői. A nemrég elhunyt egykori Schmidt kancellár, vagy Helmut Kohl horizontja nem csak a soron következő hazai választásokig terjedt. De Francois Mitterrand, vagy Jacques Delors is igazi európai államférfiak voltak. Utóbbi például az ugyancsak válságos hetvenes évtizedet követően töltötte be az Európai Bizottság elnöki tisztét. Ekkortájt nem kevesebbel, mint az elszabaduló olajárakkal, az adósságválsággal és a magas inflációval együtt járó stagnálással kellett megküzdeni. Európa válasza a kihívásokra ekkor mégsem az integráció szétverése, hanem a további mélyítés volt. Ennek eredményeként fogadták el 1986-ban az Egységes Európai Okmányt, amely a gazdasági együttműködést a korábbiaknál sokkal szélesebb alapokra helyezte.
Kizárólag ezen államférfiak mai utódain, valamint a választókon múlik, hogy az integráció hat évtizedes eredményei vajon elenyésznek-e a „nemzetállamisággal” házaló politikai demagógok miatt. Akik például Magyarországon lelkes hívei voltak a kerítésépítésnek, igencsak csodálkoznak majd azon, ha Hegyeshalomnál ismét hosszú sorokban kell várakozniuk az ausztriai átkelésre. Az Európában jelenleg dolgozó közel félmillió magyar sem örülne igazán, ha megvonnák tőlük az uniós állampolgárként ma még mindannyiukat megillető munkavállalói és szociális jogokat. Lehet, hogy nemzeti büszkeségből nem adjuk fel a magyar forintot az euróért cserébe, de talán kérdezzük meg a görögöket, hogy a sokadik gazdasági összeomlásuk küszöbén miért ragaszkodnak továbbra is a közös valutához? Igaz, ha eurónk lenne, akkor nem lehetne egyszerűen lenyúlni az MNB devizatartalékainak egy részét azon a címen, hogy a jegybank árfolyamnyereséget ért el. Ha sor kerül a korábban – még erősebb forintért – vásárolt deviza eladására a mai, 310 forint körüli euróárfolyamon, akkor az pénzügyi értelemben valóban nyereség. A baj csak az, hogy ezek a százmilliárdok nem a jegybankelnök, vagy a fideszes haverok magánvagyonát gyarapítják, ami gátlástalanul szétszórható luxusingatlanok vásárlására és hasonlókra. Ez a tartalék ugyanis egy civilizált európai országban a monetáris biztonságot garantáló közpénz, amit a jegybank a nemzeti valuta védelmében használhat fel, ráadásul akkor is csak szigorú parlamenti, illetve felügyelőbizottsági ellenőrzés mellett.
Sajnos azonban az Európa jövőjéért érzett felelősség nem csak Magyarországon hiányzik. Elmagyarázta-e valaki a közös értékekben itthon még reménykedőknek, hogy Angela Merkel 2015-ben vajon miért látogatott el hazánkba? Európa jelenlegi legtekintélyesebb vezetőjeként miért kellett erősítenie azt a politikust, akit egy tekintélyes konzervatív amerikai szenátor egyszerűen csak neofasiszta diktátornak tart? Pedig a kérdésre adható válasz talán nem is olyan bonyolult. A pártcsaládját és az itteni német multinacionális cégek napi érdekeit fontosabbnak tartotta a sokat hangoztatott európai értékeknél. Biztosra vehetjük, hogy a kancellár személy szerint komolyan hisz ezekben az értékekben, miután ilyen szellemben nyilatkozott – tegyük hozzá – kissé meggondolatlanul a Szíriából érkezőkről. A magyar kormányfő szóhasználata szerint „szegény” Merkel emiatt Németországban kezd elszigetelődni, viszont legalább személyesen is megtapasztalhatja itteni elvtársai háláját és főleg szolidaritását romló politikai helyzetében
Cameron, Hollande, és...
Egy másik példa a populista demagógok kártevéseiről: Cameron, brit miniszterelnök 2015-ben csak azzal látta legyőzhetőnek a Munkáspártot, hogy népszavazást ígért az ország uniós tagságáról. Ezzel azonban – úgy tűnik – a saját maga által ásott verembe esett. A támogató szavazóknak nyilvánvalóan fogalmuk sem volt arról, hogy Nagy-Britannia csatlakozása óta nyertese az Unió által kínált gazdasági többlet lehetőségeknek. Ez az oka például annak is, hogy a City, vagyis a pénzügyi körök, egyáltalán nem támogatják a „Brexit”-et. Európa szintén nem érdekelt abban, hogy egy felelőtlen populista kedvéért statisztáljon egy brit „leépítési” programhoz, vagyis feladja az integráció számos eddig elért eredményét, mint amilyen például a munkaerő szabad áramlása. Cameron ma már csak azzal tudja zsarolni az amúgy sem könnyű helyzetben lévő Európai Uniót, hogy a kilépést fogja támogatni, amennyiben nem az ő igényei szerint szabják át az európai szerződési rendszert.
A franciaországi szélsőjobboldal előretörése a regionális választásokon az európai válság újabb látványos bizonyítéka. A Hollande elnöknek kijáró szimpátia a tragikus párizsi merényletek után láthatóan csak átmenetinek bizonyult. A szocialisták több mint szerény harmadik helye az első fordulóban egy, a köztársasági elnöki pozíciót betöltő párt esetében súlyos vereségnek számít. Egy-egy választás kimenetelét természetesen rengeteg gazdasági és politikai tényező befolyásolhatja, s a terrorveszély miatt eddig tulajdonképpen csak a papírforma érvényesült. Mégis megkockáztatható: a franciák jogosan érzik úgy, hogy a szerelmi ügyei miatt a bulvársajtó kedvencévé vált elnök nem az a formátum, aki méltó kapitánya lehetne az Európai Unió egyik zászlóshajójának.
Az Unió átfogó megújításához persze nem csak az Európát valóban vezetni képes államférfiak (államnők) új generációjára lenne szükség. A görög válság bizonyította, hogy a különböző fejlettségű és kultúrájú országokat csak a monetáris politika eszközeivel nem lehet együtt tartani. Ezért a tagállamok költségvetési politikájának sokkal szorosabb koordinálására lenne szükség, s egy költségvetési unió létrehozására is törekedni kellene.
Még van remény
A globalizált világban már kontinensek versenyeznek egymással, ahol a nemzetállamoknak külön-külön semmi esélyük nincs. Ezért az integráció egyik kulcskérdése, hogy legalább a már rendelkezésre álló jogi eszközöket használják fel azokkal a renitens tagállamokkal szemben, ahol éppen az évtizedek óta egységesülő Európát verik szét. Bár az uniós forrásokra természetesen ők is igényt tartanak, de látványosan semmibe veszik a közös erőfeszítéseket, amelyekre a válsághelyzetekben különösen nagy szükség volna. Európa tényleges – és nem önjelölt – politikai vezetőinek egyelőre nincs bátorságuk ahhoz, hogy akár a támogatások megvonásával, akár a szavazati jog korlátozásával büntessék a demagógokat. Márpedig, ha ez nem változik a jövőben, akkor biztosra vehető, hogy a populisták szét fogják zilálni az egykor még a kölcsönös bizalomra épülő rendszert.
Talán a magyar választók között is többen vannak olyanok, akik még reménykednek. Abban például, hogy a menekültügy közös erőfeszítéssel és a tagállamok közötti arányos közteherviseléssel valahogy mégiscsak kezelhető lesz. Sokan szeretnék azt is, ha a gyermekeik és az unokáik mondjuk nem Amerikában próbálnának szerencsét, hanem továbbra is egy viszonylag békés, határok nélküli, s főképp demokratikus Európa polgárai lehetnének. Talán nem véletlen az sem, hogy a háború és a nyomor elől menekülő százezrek is éppen ezen a kontinensen keresnek menedéket.
A „vén Európát” ezért valóban védenünk kellene, csak éppen nem a jobboldali populisták hazug módszereivel. Ma sokféle cselekvésre lenne szükség: mindenekelőtt fel kellene ébrednünk a Csipkerózsika-álomból.
