Két szirénaszó süvít Miskolc egyik legforgalmasabb terén. A Centrum Áruház előtti villamosmegállónál összeverődött délutáni tömeg fele a kanyarodó mentőre figyel, a többiek a nyitott fekete kabátból kikandikáló „Sándor Mária és Társai” feliratos pólóban kézi szirénát kapcsolgató vékony, középkorú férfira. Mellette társai szorongatják hasonló öltözetben a Magyarország a Magyar Egészségügyért Civil Társaság fekete-fehér molinóját, mások szórólapokat osztanának. Kevesen fogadják el, reklámanyagnak gondolják, „tele vannak ezekkel otthon a polcok” – mondják. Aztán fellép egy lépcsőre a fekete ruhás ápolónő, aki tavasz óta az egészségügy jobbításáért küzdők szimbóluma lett és a járókelők megállnak egy percre.
- Kérünk benneteket a magyar nővérek nevében, álljatok a molinónk mögé, mert mi szeretnénk itthon gyógyítani, de már nem tudjuk ellátni a betegeket – a felhívás betölti a sétálóutcát.
Idős hölgyek tapsolnak kesztyűs kézzel, mert szerintük is romokban van az egészségügy. Egyikük ezüstszürke, a másik hollófekete frizurája nemrég készült, elegáns kabátjuk, diszkrét sminkjük mutatja, nem kisnyugdíjasok. A bajban mégis egyenlők bárkivel. Egyiküknek augusztus 3-án adtak épp mára EKG időpontot, a másik a Vasgyári kórházban feküdt nemrég, szörnyű körülményekről, ápolóhiányról panaszkodik. Felépítettük az országot és ennyit ér az életünk? – kérdezik szokatlanul harciasan, s már jön is a válasz. Szerintük egyértelmű a kormány üzenete az egészségügy ellehetetlenítésével: az öregek „dögöljenek meg”, ne kelljen nekik nyugdíjat fizetni. Egy hasonlóan elkeseredett idős házaspár csak azért jött el otthonról, hogy meghallgassa Mária nővért, mert ők is azt tapasztalták, kibírhatatlan a hazai ellátás. A férfi már mozgásképtelen volt, amikor egy évvel későbbi csípőműtétre kapott időpontot, minden követ és pénzt megmozgatva kiharcolták a korábbi operációt, a felesége pedig szinte egész nap mellette volt a kórházban, hogy segítsen a nővéreknek, mert látta, hogy ketten futva sem képesek a hatvan magatehetetlen beteget kiszolgálni.
Bővül a csapat
A feliratos molinót közben már új emberek is szorongatják, harmadik társuk pedig faggatja őket: honnan lehetett volna tudni a miskolci akcióról, mert az ő osztályukon senki nem hallott róla. Mi is csak az interneten találtunk rá – válaszol a megyei kórház határozott hangú röntgenasszisztense, majd rögtön a lényegre tér: ha nem teszünk semmit, ne is várjunk változást. Halkabb szavú osztályos nővér áll mellette, fáradtan nézi az elforduló embereket. Bezzeg a folyosón, meg a kórtermekben az ápolókra zúdítják, hogy elfogadhatatlan a félnapos várakozás – idézi a panaszokat, majd hozzáteszi, hogy az orvosok szerint sem lehet ezt így csinálni, futószalagon, amikor nincs idő a személyes kapcsolatra. Közben kiderül, hogy a nővéreknek már itt is kötelezően be kell segíteni más osztályokon, olyan kevesen vannak, a korábbi öt műtősfiú helyett már csak kettő dolgozik, az orvosok más városban, más országban pótolják ki a hazai keresetüket, ha nem mennek el végleg. Egy Miskolchoz hasonló megyeszékhelyen azonban a nővérek nem találnak más munkát, hogy kiegészítsék a bérüket, például ő a 121 ezer forintjukat, amihez még jöhet 30, ha kifizetik neki a több mint egy heti plusz munkaidőt, a 68 túlórát.
Ismerősök
A közéletből ismert arc közeledik, Rózsa Edit egykori parlamenti képviselő nyomja a kezembe a civil mozgalom szórólapját: „olyan egészségügyet akarunk, amiben méltó módon lehet gyógyulni és méltó módon lehet gyógyítani”. Azt kívánom, ebből a prospektusból és ne az életből szerezz tapasztalatot! – mondja mindenkinek. Felbukkanásán csodálkozó arcomat látva magától sorolja, hogy ő is az egészségügyben kezdett dolgozni Szegeden, s a parlament egészségügyi bizottságában a '90-es években is rálátása volt az ágazatra. Ezek alapján is mondja, hogy ez az ellátás nem omlik össze kártyavárként, a leépülés lassú és folyamatos, de már közel áll a végállapothoz, mert a benne dolgozók nem terhelhetők tovább. Fizikailag és lelkileg sem.
Szavait a civil mozgalom aktivistáinak sorsa igazolja. Egyikük nővértársa telefonját idézi, aki sírógörcsben hívta fel, amikor egy éjszaka kiderült, három betegnek kellene oxigént adnia, de csak egy reduktor (nyomáscsökkentő) van az egész kórházban. Neki kellett dönteni, ki maradjon életben. Az eszközök hiánya miatt naponta halnak meg betegek – mondják egyöntetűen. Ahogy azért is – folytatják, mert ha egyetlen nővér van éjszaka 40, de van, ahol akár 70 betegre is, ott semmi garancia nincs rá, hogy öt percen belül odaér a váratlan vészhelyzetbe került ember ágyához.
Kevesen vagyunk, kevés a gyógyszer, az infúzió, és a hozzátartozó szerelék, a fecskendő, a kötszer – sorolják a bajokat a kisbuszban, amíg Miskolcra tartunk. A havi keret többnyire a hónap közepére elfogy ezekből, meg a pelenkákból is, utána a hozzátartozóktól kérik, amit lehet, vagy egymás között „boltolnak” a nővérek. Akik 30-40 éve a pályán vannak, nosztalgiával emlegetik azt az időt, amikor büszkék lehettek a hivatásukra, megbecsülték őket, pedig akkor sem volt sok pénz ezen a területen. Ma a fiatalok nem egyszer a három hónapos próbaidő végét sem várják ki, elmenekülnek. Nem jobb a helyzet a műszakiak vagy a takarítók közt sem, érvel a Semmelweis Egyetem egyik műszakisa, aki minimálbéren próbálja működtetni az egyetemi berendezéseket. Egyáltalán nem ritka, hogy a túlórapénzekkel úgy akarnak spórolni az intézmények, hogy a nővérek tudta nélkül kiírnak nekik szabadságos napokat, amikor pedig az ÁNTSZ munkatársai előre bejelentik az ellenőrzést, eltakarják a hibákat. A nővérek szerint, ha váratlanul kapnának alapos ellenőrzést, majdnem minden kórházi osztályt be kellene zárni az országban. Ma még hivatalosan titkolják, de ők úgy tudják, osztályokat szüntetnek meg vagy vonnak össze nővérhiány miatt.
Ki, kinek a partnere?
Azt még rosszabbul viselik, hogy az orvosok nem tekintik partnernek a nővéreket, még az ő korosztályukat sem. Naponta küldenek el bennünket a fenébe, ki is mondják, az ápolónő nem azért van, hogy gondolkodjon – panaszkodik egyikük. Csakhogy, amikor reggel 9-kor bemegy a műtőbe és délután 4-ig ki sem jön onnan, vagy amikor éjszaka három emeleten ügyel egyetlen doki, akkor sokszor kell önálló döntéseket hoznia a nővérnek. A hibázás lehetősége minden pillanatban benne van a pakliban. Attól pedig végképp kikészülnek, hogy a kórházak vezetői kozmetikázzák az adatokat és az derül ki a nyilatkozatokból is, hogy nincs is itt nagy baj. Egyikük kérte is a politikusokat, csináljanak vele végig egy éjszakai műszakot, segítsenek ellátni a 39 betegét, kössék be az infúziókat, hajnalban fürösszék meg az ágyban fekvőket, vagy keressenek legalább egy kémcsövet, hogy le tudja venni a vért, akitől kellene, mert tegnap már az sem volt az osztályon.
Nem véletlen, hogy keresik a kapcsolatokat, kivel lehet összefogni, és közösen megmozdítani a passzív magyar társadalmat. Pontosabban nagyon sokan keresik meg őket és Sándor Mária mindenkinek azt mondja, amit a miskolciaknak a Centrum Áruház előtt: álljatok be mögénk, harcoljunk együtt a magyar egészségügyért. A pártok közeledését azért fogadják, mert mindegyiknek megvan a maga civil bázisa, amelyik segíthet átvinni az üzenetet, de civil szervezetek és magánszemélyek is csatlakoznak. A két kisbuszt, amelyik a Magyarország a Magyar Egészségügyért mozgalom aktivistáit hordja a vidéki városokba, ingyen adják oda nekik, csak a benzint kell kifizeti, a nyomdában ráfér a lapok szélére a szóróanyaguk, a semmiből működnek. Az Erzsébet Fürdő üvegkupolájában például a Zöld Terasz, a Megújuló Magyarországért mozgalma látja vendégül őket és a fórum iránt érdeklődő miskolciakat, a szervezésben az Autonóm Területi Szakszervezet segített. Mindannyian hisznek benne, ha az emberek látják, hogy nem adják fel, harcolnak a tisztességes ellátásért, akkor maguk is megmozdulnak, ha nem lesz más megoldás. A csoport tagjai és az őket támogatók is azt gondolják, sem a szakszervezetek, sem az egészségügyben működő szakmai kamarák nem értek el eredményt az utóbbi években és a most tartó tárgyalásoktól sem várnak átütő sikert. A fekete ruhás nővér pedig mindenkiben tartja a lelket, akkor is, ha vidéki városokban a félelmet látják kollégáikban. Ők lesznek azok, akik az utcán kiharcolják a változásokat, amit aztán az ágazat nevében a minisztériumban tárgyalgató szervezetek vezetői aláírhatnak – Mária biztos ebben. Ahogy abban is, hogy az emberekben feltámad az élni akarás, mert ma szerinte a magyar egészségügyben esélytelen életben maradni.
Segítik egymást
A Kerekasztal a Részvételi Demokráciáért, vagyis a KARD Egyesület alelnöke is velünk utazik a buszon, osztja a szórólapokat. Katona Andrea saját tapasztalataik alapján is mondja, hogy ma nagyon nehéz utcára vinni az embereket, vagy akár nyilvános szereplésre bírni valakit, a kormánypárti média pedig egysíkúan próbálja elkenni a bajokat. Szerinte a kormány célja egyértelműen az, hogy leszoktassa az embereket a gondolkodásról, mert így csendben haladhatunk a totalitárius diktatúra felé. Azért csatlakozott Sándor Mária csapatához, mert az egészségügyi ellátás lehet az a közös pont, ami egységes fellépést eredményezhet, és megint felrázhatja az embereket – magyarázza, majd szinte szó szerint megismétli az írásunk elején megszólaló idős hölgyek véleményét: jó a kormánynak, ha nem működik az egészségügy, mert nem kell nyugdíjat fizetni az időseknek. A mondat kissé demagóg, de legalább olyan egyszerű, mint a kormány üzenetei.
A KARD alelnöke azért is tart az egészségügy „rabszolgáival”, mert azt látja, a vidéki embereknek nincs sem pénzük, sem idejük fővárosi demonstrációkra járni, márpedig valahogy túl kell lépni az egész országnak azon, hogy a politikusokra bízzuk az ügyeink elintézését, hisz ez a politikusi kör bebizonyította az alkalmatlanságát – érvel.
Ugyanezt mondja el Varga Andrea is az esti fórum résztvevőinek. Az Autonóm Területi Szakszervezet elnöke azt tapasztalja, hogy az állami ellátórendszer gondjai már a magánegészségügyben is megjelentek, hiszen a dialízist végző nővérek között is megindult az elvándorlás.
Barátunk, az államtitkár
Az István Kórház parkolójában, ahonnan Miskolcra indulnak a kisbuszok, mindenki megöleli Gyula bácsit, aki ősz szakálla alatt a civil mozgalom fekete pólóját viseli. Pedig a sors már adott neki magasabb polcot is: Kincses Gyula volt már parlamenti képviselő, minisztériumi tanácsadó nemegyszer, sőt államtitkár is. Meglepetésemet látva elneveti magát: „húsz évig voltam szakpolitikus, de 2010 óta már csak magánemberként figyelem az egészségügyet, így segítem Sándor Máriáékat is, ahogy tudom”. A harcias nővért színfoltnak tartja, aki valóban az egészségügyért harcol, és nem keveri ezt össze a pártpolitikával. Amikor pedig a jövőről faggatom, azt mondja, ha az új államtitkár kap politikai felhatalmazást és pénzt is, akkor az ország megjegyzi a nevét, de ha nem, akkor névtelenségbe bukott elődeihez hasonlóan jár ő is. Az elszánt nővéreket türelemre inti és kitartásra biztatja egyszerre, mert szerinte csak ez hozhat eredményt.
Sándor Mária a jelek szerint megfogadja a tanácsot, keresi a szövetségeseket és folytatja az országjárást: Hatvan, Eger, Pécs, Gyöngyös és Győr várja a mozgalom tagjait a következő hetekben. Tavaszig folytatják, de ha addig sem mozdul semmi az ágazat helyzetének javítására, akkor továbblépnek – hangzik az ígéret az üvegkupola alatt és hazafelé a sötét autópályán, egymás közt is.
