Óh! Szent együgyűség! Vajon hány maflás kell még ahhoz, hogy rádöbbenjenek arra, kikkel is állnak szemben? Persze, ha nem akarnak úgy járni, mint az egyszeri székely, ki minden pofon után akkurátusan kérdőre vonta a kocsmai garázdát, hogy meri-é megütni még egyszer az ő idesapját? De csak a sokadik füles után fakadt ki: Na öreg, ha én itten még egyet kérdezek, kendet hülyére verik!
Vég nélkül lehetne sorolni azokat a képviselői és civil kezdeményezéseket, amelyeket a parlamenti többség, a választási bizottság, vagy éppenséggel a nagy tiszteletű Alkotmány /Alaptörvény/Bíróság hajított szemrebbenés nélkül – többnyire egy laza csuklómozdulattal - a kukába. Olyan, hajánál előráncigált, mondvacsinált kifogásokkal tettek lapátra minden tisztesség és ésszerűség diktálta javaslatot, hogy azok kerékkötőit a faluhelyi tökös legények kapásból a „Kultúr” mögé invitálták volna egy kis zártkörű eszmecserére.
