2008-ban az egyre populistábbá váló Fidesz az egészségügyi ellátás „ingyenességének” a védelmére, és a kádári kisember túlélési ösztönére építette föl a „szociális népszavazás” kampányát. A „szociális népszavazással” a részfinanszírozás gondolata elbukott, ám korántsem biztos, hogy ez lenne az egyetlen oka az egészségügy mai válságának, noha az okok közül a finanszírozási gondok a legégetőbbek. Az pedig egészen téves megállapítás, hogy a mai problémák oka a valamikori „szocializmus túlélőereje”, s következésképpen maga az állami egészségügy lenne. Igaz ugyan, hogy aki csak teheti, keresi a privát vészkijáratot” belőle ám nem azért, mert a rendszer mindmáig állami, hanem mert rosszul működik, s mert valóban felismerhető benne a hiány és a pazarlás kettőssége.
Az állami társadalombiztosítást csak politikai rögeszmék rabjaként lehet az egykor létezett szocializmus túlélésének tekinteni. A kötelező társadalombiztosítás a modern társadalmak humanista értékrendjén alapul, és nem eshet áldozatul hitvallásszerűen a bigott piacpárti elképzeléseknek. A Fideszt viszont, amikor kényszerűen és koncepciótlanul toldozgatja-foldozgatja az állami egészségügyet, egyébként sem az össznépi jótétemény szándéka vezérli, mint a II. világháború romjain létrejövő küldetéses szocializmust. Orbánékat egyáltalán nem érdekli, hogy mi történik a szegényekkel, azok ugyanis eleve ki vannak szolgáltatva a hatalomnak, lekötelezettjei az orbanista államnak. A kormányzati kegyként juttatott, látványos, ám eredménytelen pótfinanszírozási akciók ideig-óráig még fenntartják az ellátórendszert, és ezzel egyúttal meg is tévesztik a jobb híján Orbán jóindulatára számító betegeket éppúgy, mint az orvosokat és ápolókat.
Az egyéni döntéseken alapuló lakás-, gépkocsi-, baleset biztosítások bázisán a biztosító társaság ügyfelei kockázatközösséget alkotnak, amelyben a díjfizetésekből finanszírozzák az ügyfelek kárát, s alapvetően a társadalombiztosítás logikája sem különbözhet ettől. Ám egy modern, szociálisan elkötelezett államban az egészségbiztosítás nem lehet egyéni döntések és rövidtávú megfontolások tárgya. Ezért aztán önmagában is rémálom a nemzeti kockázatközösségnek alternatív, egymással versengő, piaci alapon szegmentált egészségbiztosítókra való szétdarabolása, amely gondolat az államgyűlölők köreiben újra meg újra felmerül. Nem lenne ugyanis sem fenntartható, sem pedig szolidáris egy olyan versengő, szétszabdalt rendszer, amelyben a szegényebbek, az idősebbek, meg a több egészségügyi problémával küszködők csak egy alulfinanszírozott, s ebből adódóan minimális szolgáltatási kötelezettséget vállaló biztosítóhoz tudnának csatlakozni, miközben a fiatal, egészségesebb generációk, valamint a magasabb befizetést vállalók egy számukra kedvezőbb, magas szintű orvosi kezelést ígérő biztosítóhoz lépnének be. Ez teljesen szétverné a nemzeti kockázatközösséget, amely folyamat tragikus előjelei egyébként a fizetési készség csökkenése és a „privát vészkijáratok” keresése formájában már a mai viszonyok között is felismerhetőek.
Az Orbán-rezsim nem azért tartja fenn az állami egészségügyi rendszert, mert bármiféle küldetése vagy elkötelezettsége lenne a betegségekkel küszködő honfitársaink iránt. A társadalmi szolidaritás gondolata olyannyira távol áll tőle, hogy az általa összetákolt egypárti Alaptörvényből ki is maradt a társadalombiztosítást! A korábbi Alkotmány szerint még állampolgári jog volt a szociális biztonság, amit a fideszes Alaptörvény – nagyon is céltudatosan –, egyszerűen megszüntette. „Magyarország arra törekszik, hogy állampolgárainak biztonságot nyújtson” – hangzik az új változat, de hát a „törekvés” már nem állampolgári jog, s így nem is kérhető számon. A „törekvés” látszatának fenntartáshoz egyébként is elegendőek a hangzatos kormányzati nyilatkozatok; eközben a teszetosza kormányzati semmittevést elleplezik a hangzatos egyedi döntések és a hűbéresek választókörzetének juttatott jótékony kormányfői adományok. Az átgondolt reformok hiányát elfedik az ad hoc fejlesztési ötletek, mint amilyen a teljesen szükségtelen fővárosi kórházépítés. Igaz, ez utóbbiak látványos szalag-átvágással és kormányfői imázs-kampánnyal is járnak. A benne dolgozók áldozatos és önfeláldozó munkája ellenére az orbáni állam egészségügyi rendszere egy romhalmaz. Nem azért, mert állami, hanem azért, mert diszfunkcionális: átgondolatlan és bizonytalan prioritások szerint is működik, s mára már nagyon távol került a "salus aegroti suprema lex esto", azaz "a beteg üdve a legfőbb törvény” gondolatától.
Az Orbán-rezsim romjain létrejövő IV. Magyar Köztársaság alapvető küldetése kell legyen a társadalombiztosítás alkotmányos kötelezettségének helyreállítása, s ennek alapján a lehető legmagasabb szintű egészségügyi ellátás biztosítása mindannyiunk számára. Természetesen nem ingyen, ahogyan azt a Fidesz egykori kampánya hazug módon hirdette, hiszen a társadalombiztosítás járulékait, azaz a rendszer mindenkori bevételét, végső soron az állampolgárok termelik meg, egy korlátozott önrészfizetési kötelezettség is beleférhet a rendszerbe. Az egyéni többletigényeket fizetős formában ellátó biztosítók és szolgáltatók is majd részei lehetnek ennek a modellnek, ám a fő szempont az, hogy az állampolgári egészségbiztosítás jogán a gyógyulás lehetőségéhez minden honfitársunk hozzáférjen az állami, önkormányzati vagy magántulajdonban lévő rendelőkben, kórházakban és más intézményekben.
A "nemzeti együttműködés" hamis, orbáni rendszerét fel kell majd váltanunk a valós nemzeti kockázatközösség rendszerére; és ez már nem is csak a társadalombiztosítás helyreállítására vonatkozó tézis.
