A történelmi múlttal való szembenézés kinek fontos? A halottaknak, akik már nincsenek köztünk, vagy nekünk, akik egy őszinte szembenézés után talán másféle, reálisabban gondolkodó, jobb emberként élhetnénk tovább? Kérdezhetjük ugyanezt másként is: kinek az érdeke, hogy a mitologikus gondolkodás útvesztőiben eltévedjünk, elveszítsük önmagunkat és könnyen manipulálhatóvá váljunk? És milyen törekvést, milyen egyéni, emberi törekvést kíván eltakarni az a propaganda, amely célul nem a független gondolkodású, kritikus és önkritikus személyiséget tűzi ki?
Amivel szembe kellene néznünk, azok nem elvont történelmi kérdések. Nem azon kell töprengenünk, hogy helyesen tette-e Mátyás király, hogy a török elleni felszabadító háború helyett Nyugatra indult, Bécset foglalta el, Morvaországban és Sziléziában háborúzott. Ez a történészeket régóta izgató vitakérdés. Van, aki azt mondja, azért indult Mátyás Nyugatra, hogy megerősödve csakugyan ki tudja verni a törököt, és ma ezt megteszi, gazdagabbak lennénk, mint Anglia. Mások azt mondják, egyszerű hódítás, haszonlesés áll a dolog mögött. Érdekes kérdés, el lehet rajta töprengeni, de ma már nincs napi súlya. Számunkra azok a kérdések a fontosak, amelyeket a mai politikai erők szóba hoznak, amelyek mögé bebújva a saját törekvéseiket akarják népszerűsíteni.
Ilyen téma volt Károlyi Mihály megítélése. A szocialisták védték, a nemzeti konzervatívok támadták. Aztán szóba került Tisza István. Őt a szocialisták támadták és a nemzeti konzervatívok védték. És most előkerült Hóman Bálint, újra meg újra Horthy Miklós. Érdekes módon eddig nem került a vita középpontjába sem Rákosi Mátyás, sem Kádár János szerepe. Talán azért, mert annak a nemzeti jobboldalnak, amelyik azt állítja magáról, hogy keresztény, nem nyújt a centralizáló kezdeményezésekhez fogódzót Kádár vagy Rákosi bírálata. Pedig számos politikus - Károlyi, Tisza, Hóman, Horthy és persze Rákosi és Kádár - történelmi szerepe is megérdemelne egy tisztázó vitát.
Károlyit gyűlölik, de ha jól vettem ki a támadások lényegét, nem azért, mert hagyta, hogy a Tanácsköztársaság erői elvegyék tőle a hatalmat, hanem mert „nemzetvesztő” volt. Nem indított háborút Erdélyért. Ez a vád csak látszólag nemzeti indíttatású, valójában az éle a realista módon gondolkodók ellen vág, hiszen nyilvánvaló, hogy ha akart volna, se tudott volna Károlyi háborút indítani a szétesett magyar hadsereggel egy forradalmi hangulat közepén a nálunk sokkal erősebb román hadsereg ellen. De nem is akart, mert ő az antanttal való megegyezéstől várta az elfogadható határok meghúzását. Közbevetőleg: ha azok a határok maradtak volna, amelyeket Károlyi Mihály kiharcolt, ma sokkal nagyobb volna a magyar állam területe. Szóval, ha jól értem, Károlyival az a baj, azért kellett a szobrát eltávolítani, és helyébe a hazánkat háborúba rántó és kitartóan ott tartó, irreális, önbecsapó politikát űző Tisza Istvánét állítani, hogy az ésszerű, a realista gondolkodásnak adjunk egy pofont.
Ezek az első világháborúval kapcsolatos eszmei pengevillogások sokkal kevesebbet árulnak el a mai politikai erők igazi természetéről, mint például az a törekvés, hogy a több százezer ember haláláért felelős Horthyt mentegessék, hogy a holokauszt tragédiájának nagyságát folyamatosan kisebbítsék, ugyanakkor, mintegy ellensúlyozandó, a „szerb bosszú” és a „malenkij robot” irreális eltúlzásával a holokauszton kívüli szenvedéseket felértékeljék. Nem kell mesterségesen növelni ezeket a számokat, éppen elég borzalmasak és megrendítőek hamisítás nélkül is. Ha én gulág-túlélő volnék, kifejezetten sértene, hogy a szenvedéseimből egyik vagy másik politikai erőt tőkét kovácsoljon.
Ahelyett, hogy számháborúba kezdene a politika, bizonygatva, hogy a holokausztnak kevesebb, a gulágnak pedig több áldozata volt, mint amennyit a hiteles adatok alapján valóban dokumentálni lehet, azzal kellene foglalkoznunk, mit tett a lakosság. Mert a Rákosi-időkben is és 1944-ben is hihetetlen méretű feljelentés érkezett a hatóságokhoz. Nem ok nélkül. A deportáltak és kitelepítettek, amikor hazatértek (ha hazatértek), azt találták, hogy idegen lakik lakásukban (gyakran az, aki feljelentette őket.) Megtehettük volna, hogy mentjük és segítjük az ártatlanul bajba jutottakat, volt erre is példa, de a tények tanúsága szerint nem ez volt az általános.
A kárpátaljai, úgynevezett külhonos zsidók Kamenyec-Podolszkij-ba történő kiszállítását (és aztán meggyilkolásukat) megelőzően ezeket az embereket megfosztották a vagyonuktól, és a birtokukra lehetett pályázatot benyújtani. Ezt írja például a „Zsidók a Kárpátalján” című kitűnő tanulmánykötet: „Sislócon az 1940-ben 60 éves, két gyermekes, izraelita vallású, magyar állampolgárságú Herskovics Jenőnek volt egy szántóföldje, amelyet 1913-ban vásárolt. A birtokot a magyar állam kisajátította. Fennmaradt azoknak a sislóci földigénylőknek a listája, akik bejelentették igényüket a falubelijük birtokára. A fennmaradt lista 66 földigénylő család adatait tartalmazza. Sislócon a helyi családok 80 %-a bejelentette igényét Herskovics birtokára.”
Ez: a tragédia. Sőt: ez a nemzeti tragédia. Ezzel kellene szembenéznünk. Ez a szembenézés segíthetne nekünk jobb emberré válni. Minden más önbecsapás.
