Tudom, minden csoda három napig tart. Mégis újra és újra elönt az epe, amikor azt látom, hogy a kormányzat felháborító disznóságain egyszerűen túllépünk. Már ki emlékszik arra, mit vettek el tőlünk egy hónapja, egy éve, öt éve?
A magán-nyugdíjpénztárak megtakarításainak „államosítása” volt az első kísérlet a tűrőképességünk felmérésére, akkor még ígérgettek, hogy majd jóváírják, meg jó helyre kerül a pénz… De nem került jó helyre, mégis belenyugodtunk.
Aztán elvették tőlünk az alkotmányunkat, kaptunk helyette egy alaptörvénynek csúfolt debil gyereket, akivel a szülei sem tudtak változtatások nélkül együtt élni. Beletörődtünk. Nem mentünk ki hetenként az utcára, nem vertük a tamtamot, hogy nem jó ez így. Ma már szóba sem kerül.
Egyetlen sóhajjal átléptünk az alkotmánybíróság jogfosztásán, a választási szabályok átírásán, a népszavazások ellehetetlenítésén. Lenyeltük az összes hatalmi pozíció kisajátításának békáját, az oktatási rendszer teljes felforgatását, a diplomaszerzés pénzesítését, egyben a szegények kizárását a társadalmi lépcsőugratásból.
Nem verte ki a biztosítékot a legnyomorultabbak lábbal tiprása, a rokkantak, a munka nélkül maradók megélhetésének elvonása sem. Akkor kitől várhattak volna szolidaritást a trafikosok az elvett megélhetésükért, a parasztok, akiknek kevéske földjére most az új földesurak teszik rá piszkos mancsukat, a kishantosi gazdák, akiknek beszántották a termését?
Ma még nem kapunk levegőt, hogy törvényes lett a korrupció, közpénzekre pályázhatnak a politikusok rokonai. Holnap valami újabb disznósággal rukkolnak ki, és mi elfelejtjük a tegnapit, a tegnapelőttit.
Birkák vagyunk. Megérdemeljük.
