A budapesti Cervantes Intézetben azért gyűlt össze félszáz érdeklődő - magyar anyanyelvűek és spanyol ajkúak egyaránt -, hogy megismerhessék Juan Rulfo mexikói író (1917-1986) magyar nyelvre fordított életműsorozatát. Habár Rulfo műveit egy szűk olvasótábor már évtizedek óta ismeri, a mostani bemutató jó alkalom volt arra, hogy pontot tegyenek a Bookart csíkszeredai könyvkiadó Rulfo-életmű megjelenésének végére. Tavaly, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon mutatták be a szerző egyetlen regényének, a Pedro Páramo című eredetileg 1955-ben megjelent műnek az Imrei Andrea által újrafordított verzióját, most pedig a szintén előző évben megjelent Lángoló puszta után, megérkezett a "trilógia" záródarabja, az Aranykakas is. Ezt a két művet is Imrei fordította, és a válogatásban helyet kaptak korábban még magyarra nem fordított elbeszélések is.
A Cervantes Intézet előadása több tekintetben is különleges volt. Szakmai jelentősége mellett leginkább azért, mert a műfordító, Imrei Andrea vállalta a műsorvezetői szerepkört, a kérdéseit pedig a szerzőnek - mivel elhunyt íróról beszélünk -, nem tudta feltenni, így kollégáját és régi barátját, Márton László József Attila-díjjal és tucatnyi szakmai, állami elismeréssel kitüntetett drámaírót, műfordítót faggatta a rulfói világról. A választás azért esett éppen Mártonra, mert Imrei Andrea kiváló műfordítónak tartja (Márton László német nyelvből fordít, különösen nagy munkájáért, a Faust újrafordításáért nemrég kapta meg a Színikritikusok Céhének díját), és érdekesnek tartotta azt, hogyan viszonyul egy kvázi külső szemlélő, egy nem hispaniszta fordítótárs ehhez az irodalomhoz.
Márton László pedig közvetlenül el is mondta, miért szerette meg egy csapásra Juan Rulfót. "Egy bizonyos életkor után már nagyon nehéz felfedezéseket tenni; nagyon ritkán fordul elő, hogy nincs az az érzésem, hogy ezt már ne olvastam volna valamilyen formában. Amikor Rulfo művét a kezembe adták, teljesen el voltam képedve, az volt az érzésem, hogy ezt ilyen formában még soha nem írták meg" - mondta a szerző. Hozzátette, először a Pedro Páramót olvasta, s úgy érezte, hogy a kötet egy olyan mű, amit be tud illeszteni a regiszterek közé, de azt mégis teljesen szokatlannak, újszerűnek vélte.
Szerzőjéről megállapította, hogy rendkívül erőteljes alkotó, akinek sorai közt saját törvényszerűségei szerint működő írói világ rajzolódik ki. Az igazi döbbenetet pedig: Rulfo életműve az említett regényen kívül csupán néhány novellára korlátozódik - Franz Kafka vagy Heinrich von Kleist életműve is nagyobb terjedelmű az övénél. Ennek ellenére Márton László úgy gondolja, ez a lapszámban kicsinek nevezhető életmű igazán koncentráltnak érződik, hiányérzete pedig nem a művek irányában, hanem azért van, amiért Rulfo évtizedeket pazarolt el nemírásra.
Az 1917-ben született Juan Rulfo távol a tömeg zajától, visszahúzódva élte le életét Mexikóban. Gyermek volt, amikor családját lemészároltak a forradalomban, ez a motívum többek között a Pedro Páramo hasábjain is visszaköszön. 1953-ban jelent meg első műve, az új fordításban Lángoló puszta (először magyarul Lángoló síkságként 1974-ben), Pedro Páramo című regénye (magyarul '71-ben) pedig két évvel később érkezett meg. Ez a két mű elegendőnek bizonyult arra, hogy a szerző észrevétlenül - talán szándékolatlanul - bebetonozza magát a latin-amerikai irodalomba, kortársai és utódjai hivatkozási pontjává váljon. Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író egyenesen példaképnek tekintette, és hasonló gesztust tett, mint Esterházy Péter, amikor Ottlik Géza 70. születésnapjára egyetlen nagyméretű rajzlapra - 250 órányi munkával - kézzel lemásolta az Iskola a határon című regényt.
Történetesen a mágikus realizmus nagymestere fiatalon betűről-betűre megtanulta a Pedro Páramót. Ez a regény, amelyet Jorge Luis Borges argentin írólegenda a valaha írt legjobb mexikói regénynek tartott, harminc különböző nyelven jelent meg, hazáján kívül leginkább Amerikában ért el nagy sikert, ott milliós példányszámban fogyott. Rulfót azonban nem babonázta meg a siker, élete végéig nem tartotta magát igazi írónak, megmaradt köztisztviselőnek, élete utolsó két évtizedét pedig antropológiának, az indiánok kutatásának szentelte. Habár később is írt, műveit halála előtt megsemmisítette. Egyszóval ikonikus figurává vált, aki mégsem volt jelen aktívan az irodalmi fősodorban.
Novellái realisztikus képet festenek a mexikói mindennapokról, célja pátosz és nemzeti provincializmus nélkül feltárni a népéletet. A vidéki létezésről meglehetősen elkeserítő, nyomasztó képet adó műveit is szűkszavúság jellemzi, történeteiben minden szónak meg van a jelentése, nincs egyetlen felesleges betű sem. Teljes írói világának megismerését a Pedro Páramo ábrázolja legjobban. A regény főhőse megígéri haldokló anyjának, hogy felkeresi annak szülőfaluját, Comalát és felkutatja apját, Pedro Páramót. A pokoli forróságú pusztaság közepén elterülő kis faluban a fiatalemberre embert próbáló impulzusok várnak: a településen összemosódik az élő és a holt világ.
A fiú elsősorban a nyöszörgő, jajveszékelő halottak szüntelen panaszáradataiból, monológjaiból ismeri meg a település sanyarú sorsát, egyúttal apjának, a néhai helyi kiskirálynak és családjának életét, s eképpen saját indentitását. Guillermo del Toro mexikói filmrendező, A faun labirintusa és a Bíborhegy című filmek alkotója új filmje kapcsán nyilatkozott eképpen a Vox mozimagazinnak: "Mexikói vagyok, szóval egy olyan embert se találnál a családomban, aki ne találkozott volna szellemekkel." Ez az attitűd maradéktalanul visszaköszön a regényben, amelyben kárhozottan bolyongó lelkekkel ismerkedik meg a szüntelenül zajokat, hangokat, suttogást halló főhős.
"Csupa visszhang ez a falu. Olyan, mintha a falak üregeibe vagy a kövek alá volna bezárva. Ahogy mész, hallod a saját lépteidet. Neszeket hallasz. Nevetést. Nagyon régi, megfáradt kacagást. A használatban elkopott beszédet. Mindent hallasz." - írja Rulfo a Pedro Páramóban. A regény egyik idősíkján haladva elénk tárul, hogyan éltek a Páramók, akiknek pillanatnyi kedvétől sok minden függött a környéken, s akik a kormány ellen lázadókkal is kapcsolatba kerültek. A mesterien megválogatott és egymás mellé illesztett szavakkal összerakott regény egyik csúcspontja az, amikor Rulfo az emlékekről szól: azt írja, azok maguk után rántják a többi emléket, úgy, mint amikor egy teli zsákot felhasítanak, és aztán próbálják visszatartani a kiömlő szemetet.
Zárkózott, depresszióra hajlamos személyiségéből fakadóan csak a közelmúltban kerültek elő Rulfónak a feleségéhez írt szerelmes levelei, valamint csak hagyatékából ismerhetjük a mintegy hatezer művet számláló fotóművészi munkássága javát. "Nagy tehetsége van a láttatáshoz, a tömörítéshez. Semmi fölösleges nincs a képeiben, ami elterelhetné figyelmünket a lényegről" - mondta képeiről Horváth M. Judit fotóművész. Az alkotó úgy véli, a mexikói művész képei irodalmi művei mellett önálló művészi értékkel bírnak, s tökéletes kompozíciós képességről és technikai jártasságról tanúskodnak.
"Rulfo végtelenül tisztán, egyszerűen, plasztikusan mutat fel látleletet a ’30-as, ’40-es évek Mexikójáról. Sorsokat és a sorszerűséget is. Archaikusnak tűnő világot, ahol a babonák, indián hagyományok a katolikus egyház tanításaival eggyé olvadva adnak némi menedéket annak, aki Isten szenvedő fiához fordul segítségért. De ezen a tájon megállt az idő, a kereszt árnyéka a porba vetül, itt Isten maga is halott, itt nincs bűnbocsánat, mert minden bűn magába hordja a büntetést."
Rulfo szociofotói valóban a könyörtelen valót, az abban élő kiszolgáltatottakat ábrázolják. Egyik legkifejezőbb alkotásán fekete gyászkendőt viselő asszonyok állnak előttünk, előtérben egy idős nő, arcán sok redővel, a háttérben pedig talpig fehérbe öltözött sombréros férfiak zenélnek. A Budapesti Mexikói Nagykövetség és a három kötetbe belepakolt Rulfo-életműt megjelentető Bookart Kiadó szerette volna, ha a fotókból a Mai Manó Házban nyílt volna kiállítás, de ez sajnos meghiúsult. Ettől függetlenül, még remélhetjük, hogy a metafizikus űr dokumentumai, amelyeket Juan Rulfo rögzített, egyszer a mostaninál többekhez jutnak el.