Más népekhez hasonlóan a magyarokban is él a nemzeti büszkeség tudata, ami gyakorta a nagyhatalmiság illúziójába csap át. Az utóbbira legjobb példa a 896-os honfoglalás és az azt követő kalandozások kora, amikor is őseink sikeres rabló hadjáratokat folytattak Nyugat-Európában, és hozták magukkal, amit tudtak, az ellenállókat pedig megsemmisítették. Tették mindezt addig, amíg Merseburgnál és Augsburgnál orrukra nem koppintottak. A Horthy korszakban katonai nagyhatalmi múltunk bizonyítandó Nagy Lajos király külpolitikai sikereire hivatkozva beszéltek arról, hogy hazánk határait három tenger mosta: Dél-Nyugaton az Adriai, Északon a Balti, Dél-keleten a Fekete tenger. Ebből azonban csak egy volt úgy-ahogy igaz: a hozzánk csatolt Horvátország határának egy részét valóban az Adriai tenger mosta. Volt idő, amikor nekünk és a lengyeleknek tényleg egy uralkodója volt, de északi szomszédunk nem volt hazánk része, akkori határai nem érték el a Balti tengert. Moldva határainak egy részét ugyan a Fekete tenger alkotta, de a két ország kapcsolatai jobbára formálisak voltak. 1918-ig a hazai nemzetiségekkel való összehasonlítás alapján „kulturális nagyhatalmi illúziókban” ringattuk magunkat. Ebben ugyan volt bizonyos igazság, amelynek okai azonban elsősorban a magyarok diktálta iskola- és kultúrpolitikában keresendők. Itteni előnyeink azonban fokozatosan csökkennek azért is, mert az orbánista iskola- és kultúrpolitika korlátozza a magyar társadalom iskolázottságának és általános művelődésének lehetőségeit. A múlt század 50-es éveiben újabb váltás történt, amikor is megfogalmazódott „a sport nagyhatalom” illúziója. 1953-as 6:3-as magyar győzelemre építettünk, akkor érvényesült a „nagy pénz nagy foci” elve. Azóta sem! Most oly sokat költünk focira, mint korábban sohasem, mégis „a nagy pénz kis foci” gyakorlata érvényesül. Ködbe veszett a sport nagyhatalom illúziója is. A Kádár korszak utolsó 2-2,5 évtizedében a „legvidámabb barakkban” éltünk: ettünk, ittunk, jól mulattunk. Ezeket az éveket neveztük az „evő nagyhatalom” éveinek, mivel e században ekkor élt e hazában a legkevesebb éhező ember, gyerek. Ma már ez is a múlté. Napjainkra ugyan nőtt a javakban dúskálók száma, de még jobban az éhező embereké és gyerekeké. Ezért nem véletlen, hogy kitántorgott Európába és a világ minden tájára félmillió emberünk. Szétpukkant az evő nagyhatalom illúziója is. Talán ezt ellensúlyozandó dobta be a köztudatba az ősz folyamán Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter a „vadászati nagyhatalom” gondolatát. Hogy ez az állítás igaz vagy nem, másodlagos. Az azonban tény, hogy a vadászat és a vadhús fogyasztás csak a legjobb módúak kiváltsága.
