- Van még olyan ország, ahol nem járt?
- Igen. 193 ENSZ tagállam van, ezek közül 173-ban jártam. Bizonytalan státuszú államból meg rengeteg létezik. De előbb-utóbb csak meglesz az összes.
- Amikor időpontot egyeztettünk az interjúra, épp Zürichben volt, aztán indult Malawiba. Nem unja még a repülést?
- De. Csakhogy kocsival meg hajóval menni kicsit időigényesebb lenne. A világ felfedezéséről pedig nem mondok le, mert csodálatos dolog.
- Mi alapján választja ki az úticélt?
- Ahova meghívnak, ahol munka, feladat, lehetőség van. Ugandában például magyar kórház alapkövét tették le a Magyar Afrika Társaság vezetői, a helyi politikai elit tagjaival, erről tudósítottam. Japánba előadást tartani hívtak, Zürichbe gyárlátogatásra vittek. A világ legszebb szállodái című könyvsorozatom kapcsán hotelekbe is rengeteget járok, és szerencsére több légitársaság is invitál tanulmányutakra, ad jegyeket. Sajnos most sportsérülés miatt épp le kellett mondanom egy afrikai munkát, meg egy meghívást Srí Lankára.
- Ugye nem haragszik, ha nem tudom túlzottan sajnálni?
- Nem is azért mondtam. Persze aki volt már velem, az tudja, hogy mennyit dolgozunk egy ilyen utazáson, néha milyen körülmények között, szóval azért ez nem mind habzsi-dőzsi.
- Eleinte nem turisztikai újságíróként dolgozott, még emlékszem a nagy sikerű rádiós tényfeltáró riportjaira. Miért változtatott?
- Most sem csak turisztikai újságírással foglalkozom, sok más kommunikációs munkát is csinálok, és néha készítek gazdasági anyagokat is. Ebben a szegmensben viszont kialakítottam az idők során egy nemzetközi kapcsolatrendszert, és ezt nagyon nehéz leutánozni. A műsorokban, az anyagokban egy viszonylag egyedi stílust képviselek.
- Egy tévéműsorban, ha jól emlékszem, azt mondták a rádiós műsoráról, hogy ikonikus. Egy interjúban pedig, hogy műfajteremtő. Nem túlzás ez? Miben más a többinél?
- Most azt várja, hogy azt mondjam, ez túlzás, vagy azt, hogy jaj, nem? Örülök annak, hogy van olyan ember, aki ezt így gondolja, de azért kellő szerénységgel próbálom meg kezelni. Semmi csoda nincs benne, csak intellektuális humor, és saját élmények. Szerintem azért kedvelik sokan, mert úgy mesélem el az utazásaim történetét, mint ahogy a barátaimnak, kicsit persze gondosabban fogalmazva, példákkal, poénokkal fűszerezve. Ha valaki sok helyen jár a világban, előbb-utóbb képes lesz reálisabban értékelni dolgokat, és ettől izgalmasabb, érdekesebb lesz a világlátása a többi ember számára. Ráadásul remek a közönségem, ami persze a régi és mostani inforádiós kollégámnak is az érdeme, akiknek ezúton is köszönöm.
- A Világszám korábban volt a Tv2-n és még régebben a Danubiuson is, ragaszkodik a névhez?
- Persze, mivel ez az védjegyem. Sok minden mással együtt ezt is brandként kezdtem el építeni a kilencvenes évek elején. Ma már van Világszám-klub, amit a rajongók hoztak létre, meg netes portál is, amit kollégáim csinálnak.
- Sok segítője van?
- Egy komoly csapatot irányítok, amelynek tagjai remek, tehetséges emberek. Főleg turisztikai tartalmakat gyártanak, de minden mást is, rendkívül szerteágazóan.
- Volt olyan utazása, amit megbánt?
- Nem szoktam bánkódni ilyesmin. Ha balul üt ki valami, mindig azon vagyok, hogy megoldjam. Volt, hogy egy kis szigeten rekedtem, és csak egy héttel később tudtam nagy nehezen hazavergődni. Moszkvában iszonyatosan megfáztam, amikor még a Helló, világnak dolgoztam, Egyiptomban összeszedtem valami fertőzést, Hawaii-on a parton fotóztunk, elkapott egy hatalmas hullám, és nekivágott egy parti betonszegélynek, a Bahamákon meg forgatás után épp megjött a hurrikán. Ezek jó régen voltak. De rutinnal, pozitív szemlélettel mindent meg lehet oldani.
- Szokott nyaralni klasszikus értelemben? Amikor nem tudósít éppen?
- Nem, mert nem tudnék. Rendkívül szeretem a munkám, azt, hogy beszámolhatok a Közép-Európában élőknek a világ furcsaságairól. Persze attól még előfordul, hogy leszervezek magamnak utakat, de akkor is tudósítok, cikket írok, tévéműsort csinálok. Kimegyek például a nagy fociünnepekre, ott voltam Brazíliában, Dél-Afrikában. Na, ehhez például rutin kellett, hogy elinduljak egyedül Belo Horizontéba, a brazil-német meccsre, úgy, hogy veszek egy olcsó repülőjegyet, fogok egy kis hátizsákot, és majd valami lesz.
- Ezek szerint nem készül sokat egy utazásra?
- Tudom, hova, mi kell. Poggyászt pedig alig viszek, az csak teher.
- Van oltási könyve?
- Kettő. Idén sokat jártam az oltóközpontba. Óvatos vagyok, szúnyogriasztót is viszek a legtöbb helyre, mert a szúnyog a legveszélyesebb állat. Meg a cecelégy.
- Azért láttam olyan videót a neten, ahol tigrist sétáltat.
- Persze, az nem olyan vérszomjas, mint a szúnyogok. Meg úsztam cápákkal is. Ezt Bora Borán úgy csinálják, hogy kifeszítenek egy kötelet két csónak közé, fogd meg, és figyeld a cápákat, ha mered. Oahu szigetén az amerikaiak jobban vigyáznak az emberre, ott ketrecből lehet figyelni a ragadozókat, és innen lehetett filmezni is. Búvárként is találkoztam már cápával.
- A búvárkodás a hobbija?
- Az inkább a foci meg a kosárlabda. Egyszer egy szigeten a forgatás szünetében unatkoztam, és rábeszéltek, hogy csináljam meg a búvárvizsgát. Azt épp nem mondták, hogy három teljes napig tart a tanfolyam, plusz teszt és gyakorlati vizsga. De, gondoltam, ha elkezdtem, befejezem. Aztán megszerettem, de vannak nálam ebben sokkal jobbak.
- Mi volt a legszebb hely, ahol valaha járt az életében?
- Sok gyönyörű vidéken megfordultam, de engem általában az emberek érdekelnek. Malawiban napokat töltöttem szegény betegek társaságában, rendkívül tanulságos volt. Las Vegasban bepillanthattam az igen gazdagok úri játékaiba, amikor az új szállodás könyvemet írtam. Persze a természeti csodák is lenyűgöznek. Az Iguacu-vízesés például, a szaharai naplemente, vagy a Drakensberg-hegység Dél-Afrikában. Belföldön a Balatont imádom, és tetszik a Megyer-hegyi tengerszem is nagyon, bár ez részben emberi tevékenység eredménye. Nálunk is sok szép, romantikus hely van ám.
- Van, aki nélkül ezt nem érte volna el?
- Oh, vannak bizony, rokonok, mentorok, barátok, megrendelők, olvasók, nézők, hallgatók. Ha pedig szakmailag nézem, akkor is vannak olyan egykori és mostani újságíró kollégák, akiknek rendkívül hálás vagyok, hogy annak idején segítettek, nem fogom elfelejteni.
