Háború van. Még inkább: háború lesz. Az orosz gép felrobbantásával és a párizsi merényletsorozattal az Iszlám Állam (IS) alaposan elmérte saját mozgásterét. Nem számolt sem a geopolitikai, sem az emocionális következményekkel, és olyan spirálba keveredett, amelyből nincs kiszállás. Kénytelen lesz folytatni a terrorakcióit, hogy erejének legalább a látszatát és az őt övező félelmet fenntartsa. Párizsban - általános civilizációs rokonszenvet kiváltva - Európát szúrta szíven, az utasszállító roncsaival pedig felélesztette az orosz politika peremvidéki iszlamofóbiáját. Egyben alkalmat teremtett rá, hogy Moszkva felismerje, itt a lehetőség, hogy kitörjön "ukrajnai elszigeteltségéből" a szíriai bombázással (amerikai szakértők: a keddi akció a modern kori történelem egyik legnagyobb és legbonyolultabb, nehézbombázókkal végrehajtott támadása volt), valamint az esetleges szárazföldi hadműveletek - 150 ezer katona bevetésének - ígéretével. Utóbbitól a ciklusa végén járó, az afganisztáni és iraki tapasztalattal a nyúltagyában Barack Obama elnök irtózik, kezét pedig megköti az amerikai demokrácia színe és visszája, ami tágítja az autokrata orosz lehetőségeket.
Az IS szempontjából a bekövetkező lehetséges jövőnek a kiprovokálása nem vall bölcsességre. Az Iszlám Állam elleni háborút maga az Iszlám Állam gerjesztette totálissá és elkerülhetetlenné. A párizsi holttesteket nézve, és a robbanásokat követő félelmet tekintve hamarosan nem marad komolyan veendő senki, aki – legalább szavakban – ne akarná kivenni a részét az IS elpusztításából. Gerjeszti ezt, hogy a nyugati kultúra nem tud tartósan félelemben élni, mert többre becsüli az emberi életet, semhogy ne ürítsen ki egy futballstadiont, ne kényszerítsen a földre egy nemzetközi légi járatot a legkisebb vészjelre. Viszont huzamosabb ideig nem is viseli el a kényelmetlenséget. Morcos, haragos lesz, ha nem lehet a maga módján demokratikusan tohonya. Ugyanakkor itt már nem brutális túsz-lefejezésekről, hanem totális támadásról van szó. (Nem mellékesen: a New York-i Gazdasági és Béke Intézet által közzétett Globális Terrorizmus Index szerint 2014-ben 317 százalékkal nőtt a márciusban az IS-hez csatlakozott nigériai Boko Haramnak tulajdonított gyilkosságok száma, és elérte a 6644-et.
Az IS terrorcselekményeinek ugyanebben az évben 6073 áldozata volt.) A párizsi robbantásokat, lövöldözéseket egy, az Európát, a Nyugatot tömörítő támadás utolsó utáni tetteként élik meg e földrész lakói, amint az Egyesült Államok is megélte az Ikertornyok leomlását. A lehetetlent, az érinthetetlen szabadság földjének a megtámadását. A szabadság korlátozása, még ha indokolt is egy határig, egy határ után elviselhetetlen a nyugati polgárnak. Akkor is, ha elegendő ok van arra, hogy a terrorista-fészek megszületéséért a Nyugat korábbi elhibázott politikáját is felelőssé tegye. Vagy leginkább azért, mert igazolva látja, hogy e hibázó politika kezébe ne adjon a kelleténél nagyobb, ellenőrizhetetlen hatalmat. (Ezt csak a britek tették meg, de a világháború után Churchillt is nyafogás nélkül kirúgták a választók. A francia kormány ez irányú mai óvatossága: a nemzetgyűlés február végéig meghosszabbította a rendkívüli állapotot. De: a médiát nem korlátozzák, képviselőknél, ügyvédeknél, bíróknál és újságíróknál nem tarthatnak házkutatást.)
A totális háború első vesztese Ukrajna lesz. Abban a percben, amikor Vlagyimir Putyin bombázói megjelentek Szíriában, ez már sejthető volt. Abban a pillanatban pedig, amikor a francia haderők bajtársaként határozta meg magát (“közvetlen kapcsolatba kell lépni a franciákkal, és mint szövetségesekkel kell együttműködni velük, terveket kell kidolgozni, hogy együttműködhessünk mind a tengeren, mind a levegőben”) mindez biztossá lett.
Az állapotok kísértetiesen hasonlítanak a második világháború „természetellenes szövetségéhez”, amikor a Nyugat „még az ördöggel”, Sztálinnal is hajlandó volt szövetkezni a náci Németország legyőzésére. A demokrácia a despotizmussal fogott kezet. A Nyugat most is kénytelen lesz szövetséget kötni Oroszországgal. A despota Putyin rendszerével, cserébe pedig az orosz érdekeket is elismerő ukrajnai rendezést elfogadni, amiben nehézkesen lenyeli, amit de facto már eddig is tudomásul vett, a Krím bekebelezését. Eltartott kisujjal és befogott orral fogja ezt megtenni, de a finnyásság nem politikai, még kevésbé történelmi kategória. Engedni kell a demokratikus gőgből, nem mindig az ül a vendégasztalhoz, akit ott szívesen látunk.
Mi lehet e háború célja és értelme? A Nyugat szörnyű tévedése volna, ha megint elhitetné magával, hogy történelmi elhivatottsága, rárótt és vállalt kötelezettsége a demokrácia erőszakos terjesztése. Ahogyan a „létező szocializmust”, úgy a demokratikus berendezkedést sem erőltetheti rá más kultúrákra egy olyan globális világban, amelyben már nem ő az egyedüli főszereplő. Nem vezetheti megint félre a világot, mint tette Irakban Szaddam Huszein nem létező tömegpusztító fegyvereivel. Ezt a valószínűleg elhúzódó, kegyetlen, a Nyugat politikai tévedéseinek nyomán is kibontakozó háborút nem vezethetik sem geopolitikai, sem gazdasági megfontolások, háttérszámítások. Csak mert ez: önvédelmi háború. Mindenekelőtt ezért azt kellene tudni, amit könnyen felejtve az amerikaiak Vietnamban, az oroszok Afganisztánban véresen megtapasztaltak: ha ez az alakuló szövetség magára vállalja a háborút, hogyan jön ki belőle, s mit hagy hátra.
Az elgondolkodtató, hogy minden jövőbeni vérontás ellenére mindez a legderűsebb változata annak, ami bekövetkezhet. Mert, mi van, ha a XX. századi Nyugat legyűri a XXI. századi Nyugatot?
