A romák elleni hangulatkeltés nyilvánvalóan egy ellenségkép-keresési folyamat része, és olyan sztereotípiákra épít, amelyek egyrészt félelmet keltenek a polgári életmódot folytató lakosságban, másrészt egyoldalúak, torzítva és féloldalasan ábrázolják a valóságot. A magyarországi roma lakosságnak azokat a tagjait, akik beilleszkedtek, akik megtalálták a helyüket a társdalomban, ez a gyűlöletkeltő propaganda gyakorlatilag nem érzékeli. A kiemelkedő roma közszereplőkről, művészekről, újságírókról nem vesz tudomást, megengedhetetlenül általánosít. Az a veszély, amit ez a rasszista szemlélet felidéz, összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint amit néhány garázda roma számlájára írhatunk.
Természetes, hogy a humanista ember elutasítja ezt a gondolkodást, ugyanakkor ezzel az elutasítással magát a humanizmust is hitelteleníti némiképp, hiszen az emberek jelentős része meg van győződve arról, hogy a romákkal kapcsolatos előítéletek tapasztalatokon alapulnak. Nem oldja a közvéleményben az elfogultságot a roma gyilkosságok miatti felháborodás sem, mert a két vélemény megfér egymással: az emberek elítélik az éjszaka a romák házait felgyújtó, a kimenekülőket lelövöldöző gyilkosokat és félnek az olyan bandáktól, mint amilyen az olaszliszkai lincselést végrehajtó társaság volt.
Még azokat sem lehet meggyőzni az emberjogi megközelítés fontos voltáról, akik egyébként elismerik, hogy a rasszizmus sokkal nagyobb veszély, mint a roma bűnözők tevékenysége, mert az emberek gondolkodását nemcsak racionális szempontok alakítják, hanem az olyan érzelmek is, mint például a félelem. Az emberjogi megközelítésmódot úgy értelmezik a rasszisták, akiknek a félelemkeltés az egyik legsikeresebb eszközük, hogy a jogokra való hivatkozással a „többségi”, a „magyar” társadalmat az önvédelem képességétől kívánják megfosztani azok, akik humanizmusról szónokolnak.
Nincs még száz éve, hogy az amerikai feketék kirekesztettségét megalapozó rasszista szemlélet pontosan ugyanígy érvelt. Azt pedig fel sem tételezték, hogy egy afroamerikai ember képes éppen olyan színvonalasan közfunkciót betölteni, mint egy fehér, egész egyszerűen szellemileg és erkölcsileg nem tartották erre alkalmasnak színes bőrű honfitársaikat. Ma már nyilvánvaló, hogy ez a világkép hamis amióta bizonyítottak az Egyesült Államok vezérkari főnökeként, külügyminisztereként és most már elnökeként is. Talán egyszer megérjük, hogy Magyarországon is eljuthat roma ember addig, hogy az Országgyűlés, az Alkotmánybíróság vagy az állam elnöke legyen. Pillanatnyilag ennek sok esélyt nem adnék, olyan mélyek, szinte zsigeriek a romákkal szembeni előítéletek. Minden apró sikerért sokszorosan kell megdolgozniuk, mint másoknak.
Talán egyszer eljön az az idő, amikor nem a romák esélyhátrányairól és ezek kompenzálásáról beszélünk majd, hanem azoknak az embereknek az esélyhátrányáról, akik generációk óta (helyesebben: évszázadok óta) kirekesztettségben, mélyszegénységben élnek, megfosztva a civilizáció olyan előnyeitől, mint a jogbiztonság, a létbiztonság vagy akár a tiszta ivóvíz. Akik számára az élet lényegesen kevesebb örömet nyújt, mint a többiek számára, be kell érniük az olcsó borral és az olcsó drogokkal; akik számára az önvédelmet, az érdekérvényesítést kizárólag a bandákba tömörülés biztosítja. Akik többszörösen kitettek a bűnözésnek, egyrészt mint áldozatok, másrészt mint az egzisztenciális kényszer miatti bűnelkövetők; akik a nyomorúságos táplálkozás és a katasztrofális lakáskörülmények miatt húsz-harminc évvel rövidebb ideig élnek, mint a környezetükhöz tartozók. Akiknek szocializáltsága, tanultsága, társadalomismereti jártassága egy kérvény kitöltéséhez szükséges szintet sem éri el, akik a jogállamtól és a civilizált társadalomtól csak a rajtuk csattanó otromba vicceket kapják... Majd akkor lesz esélyük a felzárkózásra, ha pusztán szociológiai jellemzők alapján, és nem bőrszín szerint akarjuk megközelíteni ezt a problémakört. Az egyik országban ilyen, a másikban olyan etnikumból származó emberek alkotják ezeket a leszakadó csoportokat, a századfordulón Svédországban például fehér bőrű emberek tartoztak ide, s ha ezt a tényt felismertük, szembesülhetünk a valósággal: a probléma gyökere nem biológiai, hanem társadalmi.
A probléma súlyos, de mindaddig, ameddig romákról beszélünk és nem "különböző társadalmi okokból leszakadó helyzetbe került embercsoportokról", semmi mást nem fogunk erősíteni, csak azokat a politikai fogásokat, amelyek szavazatszerzési célból hisztérizálni próbálják a közvéleményt. A hiba nemcsak a felelőtlen és önző politikában van, hanem bennünk is, akik ezt a politikát elfogadjuk. Pontosabban abban a kelet-európai reflexben, amelyik az emberjogi szempontokra bizalmatlanul tekint és az alapos vizsgálaton, méréseken, elemzéseken alapuló, felelős véleményalkotás helyett sztereotípiákban gondolkodik.
Az ország vezetője nemrég ezt azzal fejezte ki, hogy a magyar ember azért nem fogadja el a politikailag korrekt beszédmódot, mert nem vesztette el a józan eszét. Ez a frappáns - és nyilván nagy népszerűséget szerző fordulat - pontosan érzékelteti azt a tragikus csapdát, ami ma még megoldhatatlanná teszi a romák társadalmi integrációját.
