Helmut Schmidt a kormányüléseken, nemzetközi csúcstalálkozókon, de még a repülőgépen sem bírta abbahagyni a dohányzást. Nikotinfüggőségét a szociáldemokrata SPD ülésein sem rejtette véka alá, de politikai pályafutása után, a Die Zeit szerkesztőségében, ahol rendszeresen írta hosszú értekezéseit a bel- és külpolitikai eseményekről, szintén gyakran gyújtott rá. Ez akkoriban nem keltett feltűnést, amikor első ízben, 1974-ben kancellár lett, még nem volt téma, mennyire ártalmas a passzív dohányzás. Mint a Der Spiegel találóan megjegyezte, Helmut Schmidt volt a köztársaság leghíresebb láncdohányosa.
A németek emlékében örökre így marad meg. Amikor az ARD egy riportere egy alkalommal feltette neki a kérdést, nem gondolt-e arra, hogy búcsút int a dohányzásnak, így válaszolt: „Absztinencia? Szó se lehet róla! Mit gondolnának rólam az emberek?” Ekkor már túl volt szívműtétjén is. 2008-ban a Forsa felmérése szerint a németek őt tartották az ország „leglazább” polgárának. Kilencven éves volt ekkor. Soha egyetlen német államfő és kancellár nem volt annyira népszerű a politikai pályája után, mint ő.
Nem volt bonviván, de szerette az életet. Giovanni di Lorenzo róla szóló életrajzában beszámolt arról, milyen lelkesen beszélt Greta Garbóról, vagy amikor egy valcert táncolhatott el a szépséges Grace Kellyvel, aki akkor már Monaco hercegnője volt. Emlékek egy hosszú pályából, egy négy évtizedes politikai karrierből. Későn érő típus volt, nem szeretett tanulni. „Viszonylag lusta voltam. Ami nem érdekelt, azt csak felszínesen csináltam.”
A háborúban a légierőnél szolgált. Ekkoriban vette el feleségül „Lokit”, Hannelore Glasert. 1944-ben született meg első gyermekük, Helmut. Nyolc hónappal később egy levélből értesült, hogy a fiú agyhártyagyulladásban meghalt.
Munkamánia némi ambícióval
Későbbi interjúiban azért igyekezett csak a szépre emlékezni. S bár olyan személyiségnek állította be magát, akit nem befolyásolnak a külső tényezők, valójában sosem tudott elszakadni a munkától. Igazi „workaholic” volt, kortársainak már akkor feltűnt ez, amikor a Német Szocialista Diákszövetséget vezette, amelynek 1947-ben elnökévé választották meg. Ekkortájt csatlakozott az SPD-hez.
„Nem mondanám azt, hogy ambíció vezérelt volna. Természetesen számított az is, hogy elismerjenek mások, mégsem ez volt a fő szempont. Ez a hozzáállás azt a generációt jellemezte, amelyhez én is tartoztam. Túléltük a háborút, a nyomort. Elhatároztuk, teszünk azért, hogy ilyen szörnyűségek többé sosem történhessenek meg Németországban. Engem is ez motivált” – mondta el 2008-ban annak kapcsán, miért választotta a politikusi pályát.
Egyre feljebb és feljebb került a politikai ranglétrán, mígnem 1953-ban bekerült a Bundestagba, amelynek 1961-ig volt tagja. Nem szerette az időnként parttalan ideológiai eszmefuttatásokat. „Akinek víziói vannak, jobb, ha orvoshoz megy” – nyilatkozta 1980-ban a Der Spiegelnek. Amúgy sem volt elragadtatva a politikától mint mesterségtől. „Politikusok és újságírók… Mindkettőnél nagy elővigyázatosságra van szükség, mivel kis híján államférfiakról és kis híján bűnözőkről van szó…” „A politikusok és az újságírók osztoznak a szomorú sorsban: sokszor ma olyan dolgokról beszélnek, amit csak holnap értenek meg”.
A hamburgi hős
Sosem szakadt el szülővárosától, Hamburgtól. A Hansa városnak sajátos a politikai berendezkedése. Németország második legkisebb tartománya, ahol a városi képviselő testület, a 121 tagú Bürgschaft a tartományi parlament szerepét is betölti. Utóbbi választja meg a kormány szerepét betöltő szenátust, valamint a két polgármestert. A Hansa városban a hatvanas évektől két évtizeden át az SPD volt a legerősebb párt. 1961-1965 között Helmut Schmidt belügyi szenátor volt. Remek szervezőnek tartották, kiváló válságmenedzsernek bizonyult az 1962-es hamburgi áradás során, amikor 75 ezren maradtak hajlék nélkül. Ekkor vált országosan is ismert politikussá.
1965-ben aztán ismét a Bundestag tagja lett. 1966-ban megbukott Ludwig Erhard kancellár kabinetje, s létrejött az NSZK első nagykoalíciós kormánya. Schmidt 1969-ig a szociáldemokrata képviselőcsoport munkáját irányította. „A frakcióvezető már valaki, a miniszter viszont egy a húsz közül” – magyarázta, miért nem akart valamelyik tárca élére kerülni. Évekkel később elárulta, hogy politikai pályafutásának ezek voltak a legszebb évei.
Az 1969-es választást a szociáldemokraták nyerték meg, az SPD a liberális FDP-vel alakított kormányt Willy Brandt vezetésével. A kancellár védelmi miniszternek tette meg Schmidtet. Minisztersége alatt csökkentették a katonai szolgálatot 18-ról 15 hónapra.
1972-ben aztán Karl Schiller lemondását követően megörökölte a gazdasági- és pénzügyminiszteri tárcát, amelyet szuper minisztériumnak is neveztek. Ám a még ugyanebben az évben megtartott választás után a minisztériumot ismét kettéosztották, Schmidt a pénzügyi tárca élén maradt. Bár sosem tett keresztbe Brandtnak, valójában komoly riválisai voltak egymásnak. Helmut Schmidt nehezen tudta elviselni, hogy Brandtra vetül a reflektorfény. Úgy vélte, túlbecsülik a volt nyugat-berlini polgármester képességeit, aki – mint mondogatta ismerősei körében – „nem ért a gazdasághoz”.
1974-ben Brandt lemondott a Guillaume-ügy miatt. Kiderült ugyanis, hogy bizalmasa, személyes referense, Günter Guillaume a Stasi ügynöke volt. A kancellár lemondásakor Herbert Wehner, az SPD frakcióvezetője, a párt egyik agytrösztje állítólag Schmidt felé fordult, s ezt mondta: „Helmut, most rajtad a sor”. Schmidt vállalta is a megbízatást, 1974. május 16-án iktatták be kancellárnak, a pártelnöki tisztséget azonban továbbra is – 1987-ig – Brandt töltötte be.
A jólétnek ára van
Nehéz időszakban, a világgazdasági, illetve az olajválság idején vette át a kormányrudat. A terrorizmussal is meg kellett küzdenie. Abban az évben, hogy kancellárrá választották, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) robbantásos merényletet hajtott végre a Springer-székház ellen. Három évvel később, 1975-ben a Június 2. Mozgalom elrabolta a CDU Nyugat-berlini polgármesterjelöltjét, Peter Lorenzet. A csoport bebörtönzött terrorista társaik szabadon bocsátását követelték Lorenz elengedése fejében, köztük a RAF alapítójáét, Horst Mahlerét. A kancellár tárgyalt is a terroristákkal, s teljesítették is néhány követelésüket, de ezt az engedékenységet később komoly hibának nevezte. A Lorenz-ügy komoly fordulópontot jelentett számára. A CDU-s politikust elengedték ugyan, ő azonban úgy vélte, többé nem lehet gyengeséget mutatni terroristáknak.
Kancellárként egy sor fontos szociális intézkedést hozott, emelte a nyugdíjakat, növelte a családok állami támogatását. Ennek azonban komoly ára volt. A munkanélküliség és a külső adósság is nőttön nőtt. „Időnként az a benyomásom, hogy a németek jobban elviselik, ha öt százalékkal emelkednek az árak annál, ha öt százalékos a munkanélküliség” – mondta némi éllel. Kancellárrá választásakor félmillió volt az állástalanok aránya, 1982-es leköszönésekor 1,8 millió. Az NSZK adóssága 1974-ben 57,1 milliárd márka volt, nyolc évvel később 305 milliárd. Emiatt is mondta fel az FDP 1982-ben a koalíciós együttműködést. Schmidtnek meg is volt az ideológiája gazdaságpolitikájára. „Adóssággal lehet finanszírozni azt, ami a növekedést idézi elő”.
Kevés olyan politikusa volt Németországnak, akit mindkét oldalról ekkora elismertség övezett volna. Átélte a náci érát, a második világháborút, segített talpra állni Hamburgnak és fellépett a RAF terrorja ellen. Hitt az egységes Európában, s elősegítette fejlődését, bővítését. Később pedig már újságíróként támogatta a közös európai valutát, s a 2008-as gazdasági válságot követően is azt vallotta: nem lehet az euró kríziséről beszélni, s ha még ma is a márka lenne forgalomban, összeomlott volna a német export.
A kritikus barát
A világháború után ő volt az első kancellár, aki nem rejtette véka alá érzelmeit. Jó viszonyt alakított ki az Egyesült Államokkal, de nem ódzkodott Washington bírálatától sem. A közismerten jó humorérzékkel megáldott Henry Kissinger egykori külügyminiszter mondta róla, Helmut Schmidt előtt akar meghalni, mert nem kíván egy „Schmidt nélküli világban” élni. A sors azonban más döntést hozott. Helmut Schmidtnek a későbbi évtizedekben sem tetszett az amerikaiak szerinte túlzott külföldi szerepvállalása. „Ha mindenhol beavatkoznánk, ahol igazságtalanság történik, kitörne a harmadik világháború” – vallotta.
Helmut Schmidt kancellári ideje alatt javult jelentősen az NSZK és Franciaország viszonya. A Szovjetunióval is jobb viszonyra törekedett, még ha ez a brezsnyevi érában, illetve az Afganisztánba való bevonulás után nehéz feladatnak is ígérkezett. Idős korában is nagy érdeklődéssel szemlélte Kína felemelkedését, halála után Peking közleménye szerint az ország egy barátját vesztette el. Egyesek igazi „besserwissernek” tartották, aki mindig mindent jobban tud a másiknál, de idős korában már jobban adott mások véleményére.
Németország újraegyesítése után egyre kevésbé volt elragadtatva a politikai élet frontembereitől. „A mai politikai osztályt túlzott karrierizmus, fontoskodás, és arra való törekvés jellemzi, hogy minél többet szerepeljenek vitaműsorokban” – vélekedett. Ma is találó, amit egyszer a csúcstalálkozókról mondott. „Sok előrelépés nem történt, de legalább a nagyobb bajt elkerülték”.
Munkamániája kancellársága után sem csillapodott. Rengeteg cikket írt a Die Zeitben, s vagy harminc könyve jelent meg. „Tovább dolgozom, amíg a jó Isten azt mondja: itt a vége”. A Mindenható döntött, s Helmut Schmidt számára ugyan eljött a vég, mégis rendkívül gazdag életművet hagyományozott nemcsak politikai örököseire, egész Németországra.
Most már egy másik világban hallgathatja Bach és Mozart mesterműveit, ülhet zongorájához, koncertezhet a hamburgi filharmonikusokkal és gyújthat rá. Egyiket a másik után. Hiszen ő tudja legjobban, mi szükséges a boldogsághoz: „Akaraterő… és cigaretta”.
