- Nagy bajban vagyunk - Drámai adatok az OECD-jelentésben

Sorra jelennek meg a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) elemzései, amelyek segítenek abban, hogy a kormányzati propagandától független, reális képet kapjunk a magyarországi eredményekről. A napokban hozták nyilvánosságra a világ 34 fejlett ipari országának 2013. évi egészségügyi adatsorait, amelyek nem hogy nem mutatnak érdemi javulást az utóbbi időben készült összehasonlító elemzésekhez képest, de drámai adatsorokkal sokkolják a magyar közvéleményt.

Romló életkilátásaink

Az OECD 34 ország halálozási statisztikáinak összehasonlításakor az utolsó előtti helyre rangsorolta Magyarországot a születéskor várható élettartamot rögzítő táblázatban. Minden évben nő valamicskét a hazai átlag is, de soha nem tud annyival emelkedni, hogy csökkentenénk a fejlett országokban várható életkilátásokhoz képest mért lemaradásunkat. Két éve még mindig ott tartottunk, hogy egyedül a mexikóiak éltek rövidebb ideig nálunk, és ez vélhetően semmit nem változott tavaly és az idén sem. A magyar férfiak még most is 5 és fél évvel rövidebb életre számíthatnak, mint az átlag. A 77,8 év helyett nekik csak 72,2 év jut, miközben az olasz, spanyol, svájci vagy japán férfiak kilátásai már túl vannak a 80 éves határon is. A nők átlagos 83,1 évét már jobban megközelítjük, de a 79,1 évünkkel még így is rosszul állunk. A sort hosszú ideje a japánok vezetik, náluk már mindkét nem átlépi a nyolc évtizedet, a férfiak ugyan "csak" 80,2, de a nők már 86,6 évre számíthatnak születésükkor.

Amikor azt kutatjuk, miért rosszabbak a magyarok kilátásai, talán érdemes visszatekinteni a szervezetnek arra, a nyáron megjelent elemzésére is, amelyben átfogó képet vázoltak az ország helyzetéről, megállapítva, hogy a jólét szintje a tagállamok között Magyarországon a legalacsonyabbak között van. Az OECD úgynevezett Better Life indexe alapján a szervezet kimondta, hogy nálunk a társadalmi egyenlőtlenség és a szegénységi ráta drasztikusan nőtt az utóbbi években (a szegénységi ráta azt mutatja meg, hányan élnek a nemzeti medián jövedelem 50 százalékánál kevesebb pénzből adózás után). 2007-ben még csak a magyarok 6 százaléka tartozott ebbe a körbe, de 2013-ban már 10 százalék fölött volt az arány. Az emberek közszolgáltatásokhoz való hozzáférési esélyei is tovább romlottak, nincs pénzük utazni és megugrott azok aránya is, akiknek alig jut ennivalóra.

Ezeket az adatokat is érdemes fejben tartani, mielőtt az egészségügyi statisztikák részleteit vesszük elő, már csak azért is, mert amikor például azt látjuk, hogy Közép-Kelet Európában általában nagy a különbség a várható élettartamban az iskolai végzettség szerint, és Magyarországon is több mint 10 évvel tovább élnek a diplomások, mint a legkevesebbet tanulók, akkor érdemes azt is megnézni, vajon mekkora társadalmi csoportról beszélünk. Az OECD jóllét jelentése ugyanis arra hívta fel a figyelmet, hogy miközben relatíve magas a középiskolát végzettek aránya Magyarországon, addig továbbra is a nemzetközi átlagnál kevesebben rendelkeznek felsőfokú diplomával. Ismert, hogy a kormány az elmúlt években szűkítette a továbbtanulás lehetőségeit, ám hazánk kilátásait ezen a területen az is rontja, hogy a közoktatásra hosszú évek óta keveset költünk, amivel - áttételesen - szintén rontjuk a jövő nemzedék életkilátásait is.

Egészségvédő a diploma

Az iskolázottság és a halálozási adatok összefüggései persze az életmód számtalan apró részletéből vezethetők le, és ebből a szempontból alapvető, hogy a képzetlen, iskolázatlan csoportok többet isznak és dohányoznak. Az egészségkárosító magatartások értékelésekor egyébként is a legrosszabbak között szerepelünk. A kormány ugyan az utóbbi években sok intézkedést hozott a dohányzás visszaszorítására, amit azonban hazai népegészségügyi szakemberek is egyoldalúnak ítélnek. Kökény Mihály volt miniszter például a napokban épp a Népszavában fogalmazott úgy: a tiltások és adóemelések rendszere azért nem hozott látványos javulást, mert nem volt elég erős mellette az oktatás, tájékoztatás. Így aztán nem véletlen, hogy a drágulás ellenére nem cigarettáznak sokkal kevesebben, sőt, a tizenévesek körében még valamelyest emelkedett is a dohányosok száma.

Ugyanilyen felemás a helyzet, amikor az OECD a magyar népesség elhízását vizsgálja. Az összehasonlító adatokból ugyan az látszik, hogy már sok gyümölcsöt eszünk, de a zöldségekkel még mindig hadilábon állunk, vagyis a táplálkozási és mozgási szokásainkon még nem látszanak az egészségfejlesztési programok eredményei, amely nyilván szintén visszavezethető a rossz életkörülményekre. Mindezek következtében a vezető halálokok nemzetközi statisztikáiban rendre a legrosszabb helyek valamelyikén végez Magyarország.

Infarktus kontra rák

A szív- és érrendszeri betegségek miatt bekövetkezett halálozásban ugyan már nem mi vagyunk az utolsók, emiatt Szlovákiában halnak meg leggyakrabban az emberek, de a minimális javulást értékelve hozzá kell tenni, hogy a halálokok hazai statisztikáiban változatlanul a keringési rendszer betegségei vezetnek. A KSH adatai szerint évek óta minden második magyar ezzel összefüggő bajban veszti életét, ám tagadhatatlan, hogy tart az eltolódás a daganatos betegségek irányába, bár rákban "még csak" minden negyedik magyar hal meg. Részarányuk 2000 óta folyamatosan emelkedik és ezen a téren az OECD országai között a legrosszabb adatokkal rendelkezünk. Különösen a magyar férfiak esélyei rosszak, de furcsa mód a népességarányosan fejlett Dániában sem sokkal jobb a helyzet, mint nálunk vagy szlovák, szlovén, cseh vagy lengyel, azaz a térségbeli társainknál. Az amúgy a magyaroknál is rövidebb ideig élő mexikóiak viszont jó eséllyel nem rákban fognak meghalni, ahogy a törökök, finnek, svájciak vagy japánok sem.

A rémisztő magyar rákhalálozási adatokat elemeire bontva kiemelkedik a vastagbélrák okozta veszteség, ebben is vezetjük a negatív statisztikát az OECD-jelentésben. Évente több mint 5 ezer honfitársunkat veszítjük el, többnyire azért, mert túl későn ismerik fel a betegségüket. Tíz éve vitázik arról a szakma és az ágazat vezetése, hogy hol és milyen módszerekkel végezzék a béldaganatok szűrését, de még mindig csak odáig jutottak, hogy a "pilot szűréseket" talán sikerül kiterjeszteni valamennyi megyére. A Magyar Rákellenes Liga elnöke szerint a labordiagnosztikai háttér rendelkezésre áll, de a további vizsgálatoknál, kezeléseknél már elakad a rendszer. Simon Tamás véleményét osztja az onkológiai betegekkel foglalkozó orvostársadalom is. Az Uzsoki Utcai Kórház főigazgatója nemrég arra emlékeztetett egy interjúban, hogy a daganatgyanús betegek esetében a nyár elején hozott központi utasításnak megfelelően elvégzik ugyan két héten belül a CT vagy MR vizsgálatokat, de ez önmagában még a pontos diagnózis felállításához nem elegendő. Ficzere Andrea kiemelte: a további vizsgálatok, például a szövetminták elemzése, majd a beavatkozások változatlanul teljesítményvolumen-korlát alá esnek, a kezelést végző kórházak tehát nem tudnak a korábbiaknál lényegesen több beteggel foglalkozni.

2013-ban már 13 ezer szövetmintát elemeztek a hazai patológusok, de egy konferencián nemrég Oberfrank Ferenc, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének vezetője kijelentette: számtalan kérést pénz hiányában nem tudnak teljesíteni, vagyis nincs esélyegyenlőség és ez a betegek bizalmának elvesztéséhez vezet. Felhívta a figyelmet: nincs sem jogi, sem szakmai útmutatás, milyen alapon határozzák meg a kimaradók körét. Hozzátette azt is, emiatt egyre nő a feszültség, mert a betegek az internetről pontosan ismerik a lehetőségeiket és így elvárják a korszerű diagnosztikai és kezelési módszereket a magyar egészségügyi rendszertől is.

Mindezek miatt egyre több szakember veti fel, hogy a teljes hazai onkológiai intézményrendszert felül kellene vizsgálni, mert a kórházi osztályok fele alkalmatlan minden kezelés elvégzésére. A Rákellenes Liga elnöke arra is emlékeztetett, hogy Hollandiában ugyanannyi vastagbélrákban szenvedő beteget diagnosztizálnak, mint nálunk, de az időben elkezdett kezelések hatására ott nagy részük gyógyultan távozhat a kórházakból, miközben nálunk az OEP adatai szerint az utóbbi tíz évben megduplázódott ugyan a terület finanszírozása, de nem sikerült megállítani a rákban meghalt betegek számának drasztikus növekedését.

Sokat járunk orvoshoz

Pedig amúgy sokat járunk orvoshoz, évente majdnem tizenkétszer, ez csaknem kétszer annyi, mint a 34 ország átlaga. Ha jól használnánk ki ezt a lehetőséget, sokat javíthatnánk az egészségi állapotunkon, de ahhoz általában is változtatni kellene az ellátórendszer szerkezetén. A finnek vagy svédek sokáig alig betegeskednek, pedig nagyon ritkán keresnek fel rendelőket, vagyis nálunk biztos, hogy baj van az ellátással. Ezt igazolja az OECD jelentésének az a része is, amely szerint a magyar egészségügy túlzottan kórház-centrikus. Noha az osztrák és német gyógyítás is a fekvőbeteg intézményekre épít, száz évnek elegendőnek kellene lenni ennek a hagyománynak a meghaladására, nálunk erre kísérlet sem történt. Ráadásul a már idézett nyári jólét-jelentés azt is kiemelte az ellátásokkal kapcsolatban, hogy sokszor épp azért nem mennek el a magyarok a szükséges vizsgálatokra, mert nincs pénzük az utazásra.

A magyar lakosság egészségi állapotát régiónként 1-től 10-ig terjedő skálán pontozták a születéskor várható élettartam és az ezer emberre jutó éves halálozási adatok alapján. Megdöbbentő - bár az eddigiekben ismertetett negatív rekordok ismeretében érthető -, hogy a szinte hihetetlenül pocsék 0,4 pontos országos átlagot hozták ki, aminél még a szlovákok is majdnem 1 ponttal jobb értékelést érdemeltek ki a betegségstatisztikáikkal és az ellátórendszerhez való hozzáférésükkel. A legjobb helyzetű Közép-Magyarország, benne Budapest 2 pontot kapott, de az észak-magyarországi régió minden adat tekintetében az utolsó lett a tagországok 362 régiójának összehasonlításakor, vagyis nulla pontot gyűjtött.

Mindebből következhetne, hogy igazuk van a politikusoknak, amikor a költségvetés összeállításakor nem adnak sokkal több pénzt a rendszer - különösen a kórházi rendszer - eddigiek szerinti működtetésére, hiszen az utóbbi években beleöntött százmilliárdokat, az új egészségügyi államtitkár szavaival élve szivacsként, látható eredmények nélkül szívta fel a rendszer. Ám ha ennyi minden kiált az ellátórendszer reformjáért, nem érthető, miért az eddigi kórházi szerkezet konzerválásába tették bele a lezárult uniós fejlesztési ciklus legnagyobb, 60 milliárdos egészségügyi fejlesztési csomagját.

Ahogyan tehát eddig is biztos volt, az OECD legfrissebb egészségügyi elemzése is megerősíti: nem lesz könnyű dolga Ónodi-Szűcs Zoltánnak, ha tartani akarja a szavát és a pácienseket az alapellátás felé akarja terelni a jobb ellátás érdekében.

Pedig zsebből fizetünk

Jogos, hogy ennél jobb eredményeket várunk az egészségügytől, hisz a GDP-arányos magyar egészségügyi kiadás ugyan kevesebb a 34 tagállam átlagos költésénél, de több, mint a nálunk jobb adatokat felmutató szlovák vagy lengyel közkiadás. Közben pedig a magyar emberek egyre többször és egyre mélyebben kénytelenek belenyúlni a zsebükbe, ha orvosi ellátásra vagy épp gyógyszerekre van szükségük. Az OECD jelentése szerint ugyanis az ilyen célú kiadások 30 százalékát már közvetlenül a lakosság fizeti, míg a sokkal jobban élő franciáknál és briteknél ez az arány alig 10 százalék. A kilátásainkkal kapcsolatos illúziókról pedig jobb, ha egy időre lemondunk; a nemzetközi összehasonlítás szerint orvosaink még csak-csak lesznek, megvan az utánpótlás, de az biztosnak látszik, hogy nem lesz, aki gondozzon bennünket. A 34 tagállam között ugyanis Magyarország fizeti a legrosszabbul nővéreket.