Forrong a sajtó, mert kiderült, hogy a szerkesztőségekbe is téglákat akar küldeni Pintér belügyér. Azon már lassan fel sem horkanunk, hogy nincs az életünknek egy olyan csendes zuga, ahova úgy lehetne félrehúzódni, hogy nem követ oda minket az állam rejtett kamerája. Abba bele kell törődnünk, hogy úton-útfélen ott leselkednek a rendőrség kíváncsi „szemei”: gyorsan hajtunk-e, bekötöttük-e a biztonsági övet, nincs-e véletlenül menet közben kezünkben a telefon. Eddig be kellett érniük a traffipaxszal, a lézerrel, de most már ez sem elég nekik. Nem volt könnyű, de meggyőztem magam, ne legyen kifogásom az utcákat figyelő kamerák ellen, mégis jó, ha látja a ”közeg”, ha megtámadnak a házam előtt.
Amikor egy-egy újabb nyilvántartás kapcsán kiderül, hogy az adataim újra bekerültek valahol egy számítógépbe, kitör a frász. De azonnal jön a megnyugtató válasz: illetéktelen kezébe sosem kerül belőlük semmi. Aztán valaki rendez egy „hosszú bájtok éjszakáját” és csodálkozhatsz, ha olyan dolgokról faggatnak a nyomozók, amiről nem is kellene tudniuk. De a közösségi hálón sem vagyok biztonságban, mert hiába gondolom, hogy csak a barátaim látják, amit oda feltöltök, elcsodálkozhatok, amikor kiderül, a kiszemelt új munkahelyemen a személyzetis minden net-titkomat ismeri.
Mostanában a kíváncsi állam szívesen bújik a terrorizmus háta mögé, ha képtelen féken tartani magát. Talán már a jövő év elején arról is adatokat gyűjtenek majd, hová, mikor és kivel szoktam utazni, milyen gyakran látogatom meg külföldi barátaimat, és van-e ebben valamilyen biztonsági kockázat. Aztán jön az egészségügyi e-kártya, s már a pattanásaimat sem titkolhatom majd senki előtt.
Orwell foroghat a sírjában.
