A hazai politikai élet legutóbbi nagy fejleménye Orbán új színeváltozása, az „Isten kegyelméből” való bölcs uralkodó, a Jó Diktátor szerepében való fellépése 2015. október 30-án „Az idők jelei” című rendezvényen.
A Jó Diktátor nagyon divatos szerep manapság Európában, sőt azon túl is, mert alapvető dogmái, a „közjó” monopóliuma és a „stabilitás” ígérete olyan árucikkek, amit az EU és az USA egymással is tülekedve bevásárolni szeretne. Ennek ékes példája az, hogyan drukkolt az EU Erdogannak az abszolút parlamenti többség megszerzéséhez, a stabil, erős, megbízható tárgyalópartnerként való megjelenéséhez a menekültügyi válságban. Erdogan hozta is a stabilitást, mert azzal kampányolt, és meghozta hozzá a szélsőségesen többségi demokráciák megszokott közhelyét, a „többség mindent visz” elvét, azaz magyarán a „megválasztott autokrácia” (electedautocracy) rendszerét. Ez bizony azzal jár, hogy a kormány és csak a kormány képviseli a „közjót”. A választás – Erdogan esetében a 49% - feljogosítja arra, hogy egyedül képviselje az ország érdekét, külhonban és belhonban egyaránt.
Két dolgot érdemes tisztázni. Egyrészt azt, hogy a török megválasztott autokrácia nem egyedülálló jelenség, hanem fő tendencia Varsótól Bakuig, igaz, hogy nagyon-nagyon különböző variációkban. Először azt említeném meg, hogy az utóbbi években radikálisan megváltozott az EU viszonya Lukasenkához. Hiszen a „keleti fronton” dúló súlyos válságban – ami nemcsak Ukrajnát érinti, hanem a Keleti Partnerség mind a hat államát, így Azerbajdzsánt is –Belorusszia a stabilitás és a viszonylagos prosperitás szigete, egy olyan erős főnök, akivel megbízhatóan lehet tárgyalni. Innen Magyarországról talán nem is látszik, de a sikeresnek vélt Lengyelországban is stabilitásra és olyan erős vezetőre vágytak a tömegek, aki a „közjó” hagyományos képviseletében lép fel, ezért szavaztak Kaczynski pártjára. Persze, hogy a választott autokráciák gyarapodó táborában mostanság a lengyel a leggyengébb, az azeri pedig a legerősebb variáció. De azért a fiktív, ellenzék nélküli azeri választások után is számos európai politikus megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy eggyel kevesebb gond van. Most csak hozzávetőlegesen említem meg a variációk kapcsán, hogy Orbán igazi "tejtestvére" Kaczynski a maga ókeresztény ideológiájával, s nem a szekuláris és óvatos Fico.
Másrészt, a „stabilitás szigetei” és a Jó Diktátorok fellépésének kezdeti, nagyhatalmi lelkesedésének idején már ki kell mondani, hogy az Unió „fura urai” becsapják magukat a stabilitás ígéretével. Magyarán Erdogannal, mint erős és megbízható tárgyalópartnerrel az EU „törököt fogott”, aki bizony nem enged. A stabilitás ára a nagy kavarás volt a választások előtt – „átkozott, aki rosszra gondol”, mondja a francia -, de nekünk mégis Orbán jut eszünkbe, aki szintén gyűlöletkampányt indított, hogy megvédjen bennünket az általa kreált ellenségtől. Így járt el Erdogan is, és ezzel sikeresen aláásta a stabilitást, mind a felemelkedő nyugatias középosztály elnémításával, mind pedig a kurdokkal való konfliktus kiélezésével. Ezt a "születési hibát" megtaláljuk valamennyi választott autokráciában, mivel a rendszer egy darabig stabilnak látszik kifelé, amíg tárgyalgatunk vele, de belülről gyorsan erodálódik, mert éppen a társadalmi-gazdasági fejlődés hordozóit, a városi, nyugatiasodó rétegeket kell brutálisan elnyomnia. Aztán bekövetkezik egy olyan állapot, amikor az EU „stabil” tárgyalópartnere olyan drasztikus eszközökhöz nyúl, amit Nyugaton már nem lehet eltűrni. Jó, tudjuk, az EU toleranciája igen nagy, de a demokrácia súlyos megsértését egy pont után mégsem tolerálhatja, és akkor a Jó Diktátorok iránti csodálat csődje mégiscsak megmutatkozik. Ilyenkor persze nem „hazabeszélünk”, mert az Unióban az illemszabályok mások, de annyit meg kell jegyezni: Erdogannal és Lukasenkóval sem tart örökké a barátság.
Amikor ebből a nemzetközi narratívából hazatérünk, főleg arra kell figyelni tanulságként, hogy valamennyi Jó Diktátor a „szebb múltat” mozgalom élharcosa is, és máris Orbán Viktornál és az ő legutóbbi színeváltozásánál vagyunk. Az orbáni beszéd „Az idők jelei” vitairat bemutatásakor nem is a 19. századba, és annak kényelmes, megszokott nacionalista tirádáiba hátrált vissza, hanem egyenesen a 18. század hangulatát árasztotta az „érsek uram”, „püspök uram” kedélyes-barokkos stílusával. Rettenetes történelmi eklekticizmusával – a „polgári” és a„keresztény” jelzők ismételt összekapcsolásával - az egypárti uralom transzcendens legitimációját kívánta szolgáltatni a szekuláris Magyarországon, meglovagolva az uniós válságot. Holott az a „szellemi alap”, amit ezzel a „keresztény” megközelítéssel eladni próbált, egyenesen ellentéte a „polgárinak”, azaz mindannak, amit a mai nyugati kereszténydemokraták képviselnek: a jogállamiságnak, leánynevén az Orbán által kiátkozott „liberális demokráciának”. Ellenben ez a dohos-poros „ókeresztény” szemlélet édes testvére az Erdogan-féle választási autokrácia iszlám-centrikus alapelvének, mivel mindkettő a vallási nézetek fundamentumára építi fel a diktatórikus rendszer legitimációját.
A modern diktatúrák számos változata demokratikus álarcot ölt és kesztyűs kézzel bánik az ellenzékkel. A piszkos munkát a média elfoglalásával, a megálmodott múltra épített narratívával és a jólétet, biztonságot ígérő nacionalista populizmus eszközrendszerével végzi el. Ezért aztán mindegy, hogy a világon végigsöprő demokrácia követelményével szemben alattomos módon a 18. századi monarchia harcos keresztény szellemét idézi fel, vagy az iszlámot akarja mobilizálni a diktatúra modernizálásához. A mondandó és az ellenség is közös: a „hanyatló Európa” a maga világias értékeivel, amelyek Orbán proféciája szerint bukásra vannak ítélve. Ez a világvége jövendölés, a végítélet napjai meghirdetése már nem az Idők Jelei Klub marginális honlapján kap helyet, hanem centrális szerephez jut a magyar miniszterelnök stratégiai beszédében, amelyben végtelen szerénységgel az „idők jelei” kifejezéssel a Messiás újabb eljövetelét jövendöli meg.
Sokak bánatára a világ vége a közeljövőben nem várható, bár a feltűnést kereső és marketing hajlamú kisegyházak önjelölt prófétái időről-időre meghirdetik. Voltaképpen szomorú, hogy a 2014 utáni választási autokrácia mézesheteit élvező Fidesz vezetés odáig süllyedt, hogy a legolcsóbb és legelavultabb ideológia konstrukciókhoz, ilyen gyenge történelmi narratívához kell visszafordulnia. Ez a helyzet azonban lehetővé teszi annak belátását, hogy Erdogantól Kaczynskiig milyen szép és széles család tagja az orbáni rendszer.
A Jó Diktatúra sikeres új találmány, de bomló és romlandó, amit Orbán is megtapasztal majd, hiszen ez a történelmi rémálom voltaképpen azt jelzi, hogy „az idők jelei” az elmúlásról neki már lassan kirajzolódnak a falakon.
