- Úgy tudom, hogy csaknem három éve dolgoztok azon Néder Pannival, hogy ez a különböző női-férfi történeteket elénk táró előadás megszülessen. Hogy emlékszel vissza arra, amikor még csak csiszolgattátok a „színész ötször” alapötletét?
- Amikor néhány éve megismerkedtem Pannival, elég hamar megszületett bennünk a gondolat, hogy milyen jó lenne együtt dolgozni. A nagy kérdés az volt, hogy mégis mibe vágjunk bele. Egy megírt darabhoz egyikünknek sem volt kedve, mert valami egészen újra vágytunk. Abban biztos voltam, hogy mindenképpen valami olyasmit kéne csinálni, amit nem szoktak rám osztani. Az egyik ilyen beszélgetésünk közben eszembe jutott a Nő hétszer című film (Vittorio de Sica 1967-es filmjében, Shirley MacLaine hét gyökeresen különböző női karaktert alakít - a szerk.). Természetesen nem arra gondoltam, hogy abból a vígjátékból kellene színházi előadást csinálni, hiszen az képtelenség, de hogy ez a típusú fregolizás jó lenne. Tovább ötleteltünk, és egy idő után az is felmerült, vajon hogyan fog megszületni a szöveg, ki fogja ezt a darabot megírni. Anélkül, hogy ezt presszionáltam volna, Parti Nagy Lajos azt mondta, hogy neki volna ahhoz kedve, hogy egy ilyen fregoli-színdarabot írjon. S akkor elkezdődött az újabb agyalás azon, hogy milyen szituációkban lehetne ezt a két embert elképzelni, mert azt ugye tudtuk már az elején, hogy ugyanaz a két színész – egy férfi és egy nő - fogja játszani az összes karaktert. Úgyhogy így született meg ennek az előadásnak a szövegkönyve.
- Tömören összefoglalva, ezek a jelenetek nagyon alapvető érzelmi viszonyok csúcspontjait ragadják meg, nemcsak a klasszikus férfi-nő helyzetekre fókuszálva. Engem leginkább a harmadik etűd (Pékesküvő) érintett meg, ami egy se veled, se nélküled testvérpár tragikomikus élethelyzete. Neked van-e kedvenc karaktered, vagy mindegyik figurában megtalálod és megmutatod a szerethetőt?
- Nem tudom, hogy tudok-e választani a figurák közül. A Pékesküvő valóban a legkülönlegesebb szerintem is, de bennem azért nem szerepel kitüntetett helyen, mert az munkál bennem, hogy a többit is meg kell csinálni, és különben is szeretem mindegyiket. Ha belegondolsz, ezek a jelenetek azt mesélik el, hogy milyen válogatottan tudjuk rettenetesen elszúrni a viszonyainkat, legyenek azok bár baráti, szerelmi vagy akár családi kapcsolatok. Bámulatos, az embernek milyen elképesztő technikája van arra, hogy boldogtalan legyen, és ráadásul itt ebben a szövegben, mindezt rettenetesen groteszk és mulatságos formában vezeti elő, tehát úgy, hogy közben röhögni is kell rajta.
- Az sem könnyíti meg a dolgotokat, hogy szusszanásnyi szünet nélkül, nagyon gyors, két perces váltásokkal, a nézők szeme láttára fogtok átöltözni, átcsúszni egyik figurából a másikba. Ez a folytonos színpadi jelenlét mekkora energiát kíván?
- Tulajdonképpen ez egy technikai kérdés. Elfogadom, hogy ennél az előadásnál ilyen körülmények között kell „átzsilipelnem” egyik jelenetből a másikba. Bennünk (Hevér Gáborral, aki a darab férfi főszereplője) nyilván van egyfajta folytonosság, ahogyan egymásra rakódnak ezek a szerepek, és ez szépen egybeolvad.
- A rendező azt mondta nekem, hogy számára ez egy hatalmas szívmunka, pontosan a korábban tőled is hallott személyessége miatt. Neked mit jelent ez a darab, hol foglal helyet benned ez az előadás?
- Remek érzés, hogy ami megszületett, mint ötlet, az megvalósult. Egyfelől nagyon örülök, hogy olyan emberekkel dolgozom – a közvetlen munkatársakra gondolok elsősorban, a rendezőre és a színészpartnerre, a csodás színházi emberre Skrabán Juditra, Ari Zsófira -, akikkel ebben a formában még soha. Másrészt mindig jó kijönni az egyébként nagyon szeretett, megszokott közegből (Bíró Kriszta 2004 óta az Örkény István Színház tagja, a szerk.) egy kis vérfrissítésre. Nagyon érdekes, hogy Panni ugye lényegesen fiatalabb, mint én, tehát izgalmas azt megfigyelni, hogyan látja ő a világot, mit gondol emberi kapcsolatokról, színházról, szövegről, bármiről. Ugyanez vonatkozik Gáborra is, akivel bár egyidősek vagyunk, még sosem dolgoztunk együtt. Ez az első alkalom, és nem érzem úgy, hogy homok lenne a gépezetben. Máskülönben pedig természetesen nagyon hálás feladat, amikor két ember így egymásnak passzolgatja úgymond a labdát, és gólt rúg: hol egyik, hol a másik. És itt van még Tihanyi Ildikó látványtervező, aki szintén nagyon érdekes képi világot hozott, amilyennel még nem találkoztam korábban. Tehát nagyon élvezem, hogy egy ilyen izgalmas előadásban vagyok benne.
