A Népszabadság egyik olvasói levelében értesülhettünk egy halálos beteg kálváriájáról, ahogy a különböző kórházak labdáztak vele, ide-oda küldözgetve, nehogy náluk következzen be az elkerülhetetlen vég. Orvos ismerőseimtől érdeklődtem, előfordulhat-e ilyesmi. Már a haldoklót is kiszolgáltatjuk az anyagiaknak? Mert bólogatva elmondták: olyan alacsonyan állapították meg a kezelésekért járó pontok ellenértékét, hogy „nem éri meg” – így fogalmaztak – a haldoklót kezelni.
Eddig is köztudott volt, hogy a magyar egészségügy (is) halálos beteg. De hogy ennyire – ezt senki sem hinné, ha nem volna általános tapasztalat, hogy ebben az ágazatban is uralkodó lett a szemlélet, amely szerint nem az ember egészsége és méltósága a vezető szempont, hanem a pénz. Az ember torkig van a reggeltől estig tartó propagandával, amely szerint mindenben jobban teljesítünk. Csak hát azokban a dolgokban, amelyek az emberi léttel kapcsolatosak, még nem. Véletlen-e, hogy Európában általában némi undorral tekintenek ránk? Ez az az ország, amelyik drótkerítéssel védekezik a nyomorultak ellen, s ahol úgy szervezik az egészségügyet, hogy a betegeket futball-labdának nézik, és passzolgatják, nehogy embernek érezze magát. Gondolom, ha valamelyik politikus megbetegszik, és ne adj’ Isten, kórházi kezelésre szorul, egyszeriben megváltoznak a siralmas, lealacsonyító körülmények, hiszen VIP-beteg, fizetnie nem kell a különleges elbánásért, pedig ő is csak ember, bár olykor igyekszik titkolni.
A halál szomorú, de elkerülhetetlen. Legalább a túlvilágra készülőt tekintsük embernek, aki emberhez méltó bánásmódot érdemel. Legalább akkor…
