A világ legszebb szerelmes történeteként hirdetik Nádas Péter Találkozás című drámáját, ami Eszenyi Enikő rendezésében, a Pesti Színházban látható. És még az is lehet, hogy ez nem túlzás. Csak hát nagyon nem olyan, ahogy általában egy szerelmes históriát elképzelünk. Annál sokkal, de sokkal fájdalmasabb, kínzóan fájt már akkor is, amikor 1985-ben a Pesti Színházban bemutatták. Ki is írták, hogy „rendkívüli előadás” és este 7 helyett este fél 9-kor kezdték, hogy mindenki érzékelje, egyáltalán nem megszokott produkcióról van szó. Kemény, gyönyörű, húsba vágó beavatás történetet láttunk, melyben egy idősödő nő, Mária, aki már elszegényedetten, végtelenül egyszerűen berendezett szobájában él, félszegen, és feszült lassúsággal elkezd megnyílni egy szobájába hosszas hezitálás után megérkező fiatalembernek. Ő Mária meghalt, nagy szerelmének fia, és megszólalásig hasonlít édesapjához. Mindketten régóta készülnek erre a találkozásra, de halogatták a végtelenségig, erőt, bátorságot kellett gyűjteniük hozzá.
- Senki nem adta egyetlen percét se nekem.
- Amit mondok, azt nem gondolom. Amit gondolok, azt nem tudom kimondani.
- Nincsen olyan mélység, ami elég mély lehetne.
- Nem sikított, nem ordított, s ebben több bölcsesség volt, mint amennyit én egyáltalán elképzelhetek magamnak, mert így még jobban élvezett a kíntól.
Az ősbemutató helyszínén ezúttal Máriát Börcsök Enikő játssza. Tesz-vesz, előkészíti a szobát és magát a fiatalember fogadására. Érezhetően koncentrál, tán az emlékeibe réved, nem tudja, mi történik majd, láthatóan tart is tőle, de várja is. A Király Dániel által megformált ifjú először csak áll és áll, mintha megkövült volna. Két olyan idegen nézi egymást, akik, tudják, hogy közük van a másikhoz. Rideg zenei akkordok is szólnak, Vidovszky László nem aláfestő zenét szerzett a prózához, hanem vele összesimuló hangzásokat, a nehéz közeledést, a megrökönyödést, a távolodást, vagy éppen a simogatást kifejezőt. Ezernyi hangulatot, de nem annyira dallamok ezek, inkább érzetek, a beszédnek zenében való kivetülései. Arról regélnek, amit nem lehet már kimondani. Ezért szorul bele jó időre a fiatalemberbe a szó. Az asszonyban fokozatosan, fizikai fájdalmat is okozva, szakadozik fel a gát, és vág bele élete legfontosabb történetébe, amit még soha senkinek nem mondott el. Börcsök átéli a hezitálás pillanatait, azt, amikor talán még van visszaút, el lehet hallgatni, amire, ha csak gondol, az is pokoli megrázkódtatás, ha pedig kimondja, az beláthatatlan következményekkel jár. A fiú pedig hallgat és hallgat. Fürkészi Máriát, meg-megrezzen egy-egy szavától, bámulja a lepukkant, végtelenül egyszerű, de tipp-topp módon rendben tartott szobát. Emóciók indulnak meg benne, oldódik a rezzenéstelensége, köze kezd egymáshoz lenni a két embernek.
Mária ötvenes évekbeli történetet mesél, azt, ahogy meglátta a férfit a téren, ahol naponta keresztülmentek ellenkező irányba. És rögtön megmozdult bennük valami, érezni kezdték a másikat, már várták a röpke, sietős találkozást, már érezték, hogy ez szerelem, sőt nagy szerelem. Máriában hol akadozik a szó, amikor ezt meséli, hol már lávafolyamszerűen tör elő belőle a mondatgörgeteg, árad és árad megállíthatatlanul, de közben végeérhetetlennek tűnő, hatalmas, dermedt csendek is vannak, melyek gyakran félelmetesek, mert kiszámíthatatlan mi történik utánuk. Mint a szülés, pokoli fájdalom ez a vallomás neki, de öröm is, kínnal vegyes megkönnyebbülés. A színésznőnek olyan mélyre kell mennie magában, amennyire csak lehet. Nem véletlen, hogy amikor még a Találkozás ősbemutatója előtt több évvel Nádas drámatrilógiájának második darabját, a Takarítást adták a győri Kisfaludy Színházban, válságokkal teli próbák, lidérces kiborulások után Kovács Mária nem bírta az őrült lelki és fizikai megterhelést, annyira kikészült, hogy ki kellett szállnia a produkcióból. Amiben aztán Olsavszky Éva vette át hősiesen a szerepét, de még így is, egészen a premierig kétséges volt a Szikora János által rendezett produkció sorsa a színészek sorozatos kiborulása miatt. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, és ők aztán igencsak pokolra szálltak az előadás érdekében, ami döbbenetes erejű lett.
Mindössze három olyan produkciót láttam, ami olyan elementáris hatással volt, hogy lehetetlenné vált utána tapsolni, nem lehetett a színészi teljesítményeket rögtön megköszönve örülni, mert inkább magunkba mélyedve szinte gyászoltunk, igyekeztünk szembesülni azzal, amit láttunk. Gyász is volt ebben, hiszen sok tekintetben a negyvenes évek vészterhes időszakáról szól a darab, de önvizsgálat is, letaglózottság és a katarzis felemelő érzése ugyancsak. Mentünk egymás mellett az utcán, beszélni sem tudtunk, ahogy hosszú ideig a Találkozás fiatalemberének a száján sem jön ki a szó.
Persze gyakran, azóta is az ilyen földrengésszerű, múlhatatlan élményt keresem a színházban, és ezt vártam akkor is, amikor a Találkozás először színre került a Pesti Színházban. Nem volt ennyire elementáris, de azért fölöttébb hatott rám. Egy korszakos színésznő, Ruttkai Éva, már halálos betegen, még el akarta játszani Máriát. Birkózott a számára szokatlan szereppel keményen, és bámulatosan formátumos volt, iszonyúan megrendítő, hiszen, sok tekintetben, ebben a produkcióban ő is számadást készített, leszámolt az életével. De nem mindent sikerült megoldania. Amikor például olyan mondatokat kellett kiejtenie, mint amilyen az „Egy nagy faszú angyal volt az apád”, többször bocsánatkérően szája elé kapta a kezét, ezzel kért elnézést a kedves közönségétől, amelyik tőle nem várt ilyen kifejezéseket. De ez a nő, aki kétszer börtönben is volt, már természetesen tud kiejteni ilyen mondatokat, akkor is, ha valaha jobb körökben nevelkedett. A Váci utcai úri közönség egy része felháborítónak ítélte ezt, és a szünet nélkül játszott előadás közben, akár hangosan felcsapva széke ülőkéjét, demonstratívan távozott a nézőtérről, a jegyszedő nénik már előre felkészültek a panaszáradatokra. A színészek pedig a deszkákon küzdöttek tovább, annyi pályán töltött év után a Fiatalembert megformáló Hegedűs D. Gézáról tán ekkor volt először feltételezhető, hogy nagy művész válhat belőle.
Akik bent maradtunk a teremben éreztük, hogy igen fajsúlyos művet láttunk, Valló Péter ugyancsak fajsúlyos rendezésében, ami azért nem volt annyira mellbevágó, mint a győri élmény. A Találkozásnak még igen emlékezetes előadása volt Vincze János rendezésében a Pécsi Harmadik Színházban, ahol a Kolozsvárott főszerepeket játszó, akkoriban nemrég Pécsre áttelepült, nálunk eléggé eltűnt, Sebők Klára adta Máriát. Ez a jelentős színésznő, egy más színiiskolán felnőve, a nagy Harag György rendezésein is edződve, mert kemény, sőt drasztikus lenni, ugyanakkor finom is volt és belülről is elegáns, és mellette abszolút állta a sarat fiatalemberként Puskás Tamás.
Börcsök Enikőnek sem gond az akár végzetes keménység, a realista és az elemelt játékmód keverése, vagy a képzelet és a valóság elegyítése. Ebben a szerepében egy ország sorsát hordozza magában, testesíti meg, miközben nagyon is konkrétan teszi közszemlére egy nő életét, aki olyan férfiba szeret bele, aki ügyészként az ÁVÓ gépezetét szolgálja, azét a bűnösen gyilkos erőszakszervezetét, amelyik őt is tömlöcbe veti, testileg, lelkileg megkínozza. Király Dániel azt az úgynevezett apátlan nemzedéket képviseli, melynek szülei nem mesélték el érdemben a háborút, nem az '56-os forradalmat, titkolóztak, hallgattak. A fiú ebből a mély hallgatásból érkezik, átöröklött traumákkal telien. Ezeket oldja a nő már megállíthatatlanul felfakadó vallomása. Amikor ezzel végez, odaadó figyelemmel, rituális jelleggel, tisztára mossa a fiút. Mindketten megtisztultak attól, hogy átadta magába zárt tudását. A nő bevégezve feladatát, mérget tölt vörös boros poharába. A már férfivé érett ember lepedővel takarózva fekszik az ágyon, és összetört poharat szorongat az egyik kezében. Akár öngyilkos lehet ezzel, elvágva ereit, a tudás súlya alatt, de fel is építheti magát, és valami mást is, a roppant tudás birtokában.
Nekem ez a darab arról szól, hogy két színész egy csaknem üres térben mindent eljátszik, amit csak lehet, és ebbe személy szerint is szinte belehal. Eszenyi Enikő belevizionál a darabba vászonra vetített alakokat, amikor Mária és a Fiatalember hátramegy a térben, belemegy a múltba, és ekkor tűnnek elő ezek a figurák. Félelmetes például Venczel Vera lepusztult, csontsovány, barázdált arcú nője, aki egy ágyra jár Máriával, akit látunk fiatalként is. Igen jól eltaláltak ezek a figurák, nem filmről elevenednek meg, ott vannak a háttérben, onnan vetítik ki őket. Segítik a megértést, a befogadást, de túlzottan konkréttá teszik azt, aminek a két színész játéka nyomán a képzeletünkben kellene megjelennie. Azért is remek Antal Csaba az előtérben is megszemlélhető makettje arról a térről, ahol ez a különös találkozás létrejön, mert olyan, mint egy játék, amibe bármi belefantáziálható, kivetítve viszont a szereplők fölé magasodó monstrummá válik szürkén nyomasztó lakótelepével.
Nehéz, létkérdésekről szóló, markáns nyelvezetű, mély drámát sikerül Eszenyinek érvényesen közvetítenie, és valószínűleg az eddigieknél többek számára élménnyé tennie. Nagy vállalás ez. Még nagyobb lenne, ha a Trilógia másik két darabja, a középső Takarítás és záró Temetés ugyancsak színre kerülne, és netán még egymás utáni estéken is látható lenne.
